Szlovéniai kirándulás 2013
A kolpa folyón
Van úgy, hogy az embernek hirtelen ötletei támadnak. Ez az út is egy hirtelen ötlet gyümölcse volt. Fájós, bizonytalan lábbal nem akartam komoly kiruccanást tervezni, de otthon sem tudtam megülni. Augusztusban egy hónap szabadság és nem megyek sehova? Az ember élete rövid ahhoz, hogy tétlenül üldögéljen ezért belevágtunk. Nagyobbik fiamnak már régen megígértem, hogy magammal viszem egy külföldi horgász kirándulásra ahol kipróbálhatja tudását egy valamivel vadabb, gyorsabb vízen. Ahol megfoghatná első pérjeit és sebes pisztrángjait. A vízterület keresése okozott némi fejtörést. Észak avagy Dél? Ismert, vagy ismeretlen vizeken próbáljunk szerencsét? A víz kiválasztásánál fő kritérium volt, hogy viszonylag nem túl széles de még jól meghorgászható, lassú vízmozgású, és egy gyerek számára is biztonságosan gázolható legyen. Az északi kárpátok vizein már jártam. A Magas Tátra északi és déli lejtőin lefolyó vizeket már ismerem, a déli területeken még nem jártam. Olyan vizet szerettem volna meglátogatni, aminek a környezetében nem csak horgászni, de kirándulni is lehet. Elő hát a térképekkel, információkkal, jogszabályi háttérrel a kempingezésre vonatkozóan. Osztás-szorzás, tanakodás majd döntés. Mivel magam is vágyom az ismeretlenre ezért az mellett tettem le a voksot. Irány Szlovénia. Útitársként becsatlakozott mellénk Vámos Bence barátunk, akit szülei rám bíztak. Augusztus első hetének elején indulás. Autópályán viszonylag elég gyorsan haladtunk Ljubjanáig, ahol balra fordulva egy épp felújítás alatt álló mellékúton át zötykölődtünk. Kocevje, majd még néhány településen megállva Brod na Kupi -ig.
Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a célállomásul kitűzött Kolpa folyóra az internetes oldalakon megjelölt napijegy árusító pontok egyikén sem tudunk jegyet váltani. A Brod na Kupi -i határátkelőnél a határőröktől kértünk segítséget, akik a Horvát oldalon történő próbálkozást javasolták egy étteremnél. Az étteremnél a szemközti kocsmát. A kocsmában nem volt kizárólag a Kolpa -ra szóló jegy, csak komplex más vizekkel együtt, persze ez jóval többért. Vissza Szlovénia és próbálkoztunk tovább. Nem szaporítanám a szót, végül közel 5 órás vergődés után eljutottunk D.Zaga községig ahol egy családi panziónál tudtak számunkra megfelelő jegyet adni. A jegy 20Euró volt/nap. Négy napra váltottunk, bízva abba hogy a viz átláthatósága nem változik. Innen Osilnica irányába vettem az irányt és abban a térségben kerestünk alkalmas parkoló illetve, táborhelyet. Ezzel kapcsolatban a google műhold képeit alaposan áttanulmányoztam, így hellyel közzel tudtam hol keresgéljek. A táj gyönyörű a szűk hegyvonulatokkal közrefogott völgy lélegzetelállító. Hatalmas lombhullató és fenyőerdők borítanak mindent. Néhol hatalmas fehér sziklaormok törik át a buja növényzetet. A festői idillt csak a települések sokasága árnyékolja be. Alighogy kiérünk egyik településről már érünk be a következőbe. Lehajtót alig találunk, ahol meg igen, ott több tucat ember, de találtunk szakaszt ahol annyian voltak és lubickoltak egy közel fél kilométeres szakaszon, mintha majálist rendeztek volna a vízben,
pedig hétköznap volt. Át is futott az agyamon, hogy tán nem napijegyeket, hanem fürdő bérletet kellett volna váltanunk. Néha megálltunk egy-egy hídnál és lenéztünk a mederbe, de annyira kevés vizet láttunk benne, hogy már-már arra gondoltunk talán most haza kellene indulnunk. Félúton Brod na Kupi és Osilnica között egy kis néhány házacskából álló falvacska mellett nagy füves réten át egy lehajtót pillantottunk meg, mely a part menti ligetes fás területre vitt. A fák közötti lejáró egy nagy tószerű medencéhez vezetett minket. Fürdőző sehol. Itt alkalmasnak találtuk a helyet a táborozáshoz. A táborverést félretéve, rögtön beöltöztünk és megrohantuk a vizet. Gyönyörű szakaszt választottunk.A part menti fák árnyas folyosót képezve hajoltak a csaknem 15 méter széles hol begyorsuló, hol lassabban áramló víz fölé.Volt némi információnk a megfelelő módszerről és légyről, ezért azzal próbálkozva szisztematikusan fésültük át a vizet. Érdekes mód, sem szedés, sem kapás nem volt. Felfelé indultunk. Közel fél kilométert átvizsgálva csupán néhány alig 20 cm -es pért sikerült fognom, a fiatalságnak semmit. Egy viszonylag sebesebben csordogáló rész fölé érve egy közel 30 méter széles teknőhöz értem, melyben a víz alig volt mélyebb max. 1 méternél és szinte alig folyt. A partszéli vízben poroszkálva a fák árnyai alól egy csapat pért pillantottam meg amik az alig 40cm -es vízben ácsingóztak. Legyemet felettük tettem vízre és láss csodát beindult a nagyüzem.
Egyik pér a másik után. Szinte egymás szájába adták a legyet, de egyik sem akart nagyobb lenni 30 cm-nél.Nem zavarta őket egymás eszeveszett csapkodása. Fiam a sokadiknál beért és azonnal át is adtam a helyet. Kissé feljebb majd lejjebb próbálkoztam tovább az előzőekhez mérten jóval kevesebb sikerrel, de sajnos ő halat nem fogott. Miután a pálya úgyszólván behalt és a nap is kezdett a hegyormok mögé bújni, megkerestük Bencét, majd visszamentünk az autónkhoz. Felépítettük a tábort, majd megvacsoráztunk. Mivel sötétedésig még volt közel egy óránk így a tábor alatt a szelíden áramló, de sekély vízben ismét tettünk egy próbát. Nem bizonyult rossz ötletnek, mert hamar ráakadtam a halakra és megismétlődött a délutáni sorozat. Fiam elég kedvetlen volt a sikertelensége okán, így alig tudtam rávenni, hogy mellém állva velem tartson. Az előttünk elterülő alig térdig érő kavicsos aljzatú mederben megszámlálhatatlan sok pér lebzselt és az estére beindult rovarrajzás meg is mozgatta őket. Látott némi fantáziát benne ezért végül belevágott.
Az első néhány kedvetlenül végrehajtott sikertelen sodratást követően száraz legyét lecsípte egy pér, de akasztás nem történt. Fiam valahol máshol járhatott gondolatban, mert igencsak meglepődött. Az elkövetkezendőkben még néhányszor megismétlődött a dolog, mire megtört a jég és élete első pérjét sikeresen szákba terelhette. Ezt követően napnyugtáig fogott még pár darabot, majd sátrainkhoz visszavonulva eltöltöttük az első éjszakát.
A második nap reggelén ott folytattuk ahol abbahagytuk. Folyásnak lefelé indulva próbáltunk jobbnál jobb helyeket feltérképezni. Néhány mélyedés adott halat, de az előző esti érzés nem tért vissza. Annak viszont örültem, hogy fiam ráérzett a dologra és ha nem is túl nagy halakat, de azért szépen szedegette őket. Közel 2 km-t barangoltunk fiammal lefelé. Egy híd alatti szűk mélyedésben néhány szebb méretű szivárványost pillantott meg fiam és mivel nem volt elég önbizalma, ezért nekem engedte át a lehetőséget. Pechemre nem a nagyobb közel 1 kilós példány csapott rá a felkínált nimfára, hanem a csapat legfürgébb és legkisebb példánya.
Ekkor már delelőre hágott nap. Folyt rólunk a víz és éhesek is voltunk. Visszaballagtunk hát a táborhoz. Kis főzőcskézést tartottunk, ha már néhány babkonzerv felmelegítést annak lehet nevezni, majd a sátrakat elpakolva feljebb gurultunk bő három kilométert. Itt egy szintén tágasabb réten kocsiút hiányában egyenesen a réten áthajtva parkoltunk le. A víz ahol leértünk egészen más képet nyújtott. Itt a víz viszonylag nagyon mély volt. Az erdő itt annyira ránőtt a vízre, hogy keresztbe dobni nem is volt lehetőségünk, de a vízbe is csak néhány helyen tudtunk beállni. Péreket viszont láttunk, így azokat nem akartuk kihagyni. A patak mellett botorkálva találtunk egy gázlót, ahol átkelve a Horvát oldalon a fák közt bujkálva cserkeltük be a halakat és rövidebb, sok esetben parittyadobással kísérleteztünk pért fogni. Voltak nehézségeink, így felmásztunk a parti törmeléklejtőn, majd egy ép építés alatt álló útszakaszon sétálva kerestünk egy olyan helyet, ahol a víz szétterül és sekélyebbé válik. Közel 200 métert bandukoltunk, amikor rá is találtunk valami hasonlóra.
A teknő közel 200 méter hosszú volt és a felső részén lévő mederszűkület és az e felé magasodó majd másfél méter magas vízesés úgy belendítette a vizet, hogy még a teknő alsó végében is hullámozva rohant. Láttam már ilyent és tudtam, hogy igen jó haltartó helyre találtunk. Mindketten beálltunk a vízbe. Fiam előre engedett, mert kissé bizonytalan volt képességeibe és csak noszogatott, hogy próbáljam meg, ő majd figyel és később beszáll. Első halam egy csenevész alig 25 cm-es sebes pisztráng volt. Ez volt az első életvidám sebesünk. Amiket eddig láttunk azokat haldokolva vitt a víz. Szinte majd minden sodratásra volt jelentkező és így szépen aprítottunk őket, de ezek már mind pérek voltak. Néhány szebb hal is feljött a légyért, de gyanakvóan visszaálltak a helyükre. A nap még erősen sütött, így talán ez lehetett az oka. Nem tart minden örökké, ez sem tartott. Közel egy óra múlva már alig volt kapásunk, így visszafele ballagva ismét megkerestük Bencét, aki a csendes mély gödrött vallatta kitartóan. Nem sok jóról számolt be. Még megpróbáltunk egy két bedőlt fa árnyékában streamerrel pisztrángot fogni, de nem jártunk sikerrel. Közben a nap ismét elbújóban volt, így szedelőzködnünk kellett és visszamenni a már jó bevált táborhelyünkre és ismét felállítani a sátrakat.
Bence a sátorverést félre téve az ősvény végben lévő gödörnél próbálkozott ismét. Ahogy ment le a nap és szürkült egyre jobban az égbolt, úgy lettek üdvrivalgásai sűrűbbek. Szinte már alig láttunk, és sátra sem állt még, de csak próbálkozott-próbálkozott és fogdozta a halakat. Hogy őszinte legyek én magam is visszamentem volna, de nem volt kedvem lámpafénynél sátrat állítani.
Másnap reggel a sátrakat állva hagytuk és gyalogosan indultunk felfedező útra a folyásnak szembe haladva. Felkerestük az első napon jól bevált szétterülő teknőt, de ezúttal alig adott néhány csenevész halacskát. Feljebb haladtunk. Egy függő híd alatt lévő hatalmas gödörben sok szép domolykót és néhány termetes szivárványost láttam meg, de megint csak néhány kisebb pért sikerült fognom. A híd feletti s kanyar sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A fiukat ismét összeszedve még feljebb mentünk. Itt egy folyóparti kis ház alatt egy közel 300 méter hosszú egyenletesen mély teknő volt kristálytiszta lassan áramló vízzel, az aljzaton sok hínárfolttal. Láttunk benne sok pért ugyan, de a magasan álló nap és a sima vízfelszín, nem a mi oldalunkon állt. Első halainkat a teknő felső végében kezdtük fogdozni az alig 30-40 cm mély, de már a köveken megtörő vízben. Az első halakat Bence varázsolta ki a vízből. Majd csapatunk felbomlott és felfelé haladva külön-külön egymást békén hagyva próbálkoztunk tovább. Bár a nap szikrázóan sütött, az itt lévő kavargó zúgókkal tarkított tört felszínű folyás egyik halat adta a másik után. Ebédig nagyon jól szórakoztunk. Igazán nagy hal megint nem akadt 25-30 cm között jöttek, megerősítve az előző napokban tapasztalt átlagot. Valamit biztos nem jól csináltunk, mert mások mind ennél jóval nagyobb halakról számoltak be. Ebédre visszaballagtunk a táborhelyre. Így egybe kicsit sok volt a tikkasztó melegbe, csizmába közel 2 km-t lecammogni a műúton. Térdem is sajgott rendesen.
A táborhelyen ebédeltünk. Majd mivel egyőnk se látta értelmét ilyen hőségben horgászni én pihenni vonultam a fiuk pedig gatyára vetkőzve megrohanták a medencét és lubickoltak, mint a kacsák.
Úgy fél óra telt el, amikor egy robogón félmesztelenül egy idősödő úriember érkezett a partra. Ideges tekintete azonnal elárulta, hogy valami nincs rendben. Illedelmesen köszöntem, majd ő ezt figyelmen kívül hagyva leballagott a fiukhoz. Megnézte őket, visszaballagott hozzám, majd fennhangon karjait széttárva közölte, hogy „Private parcela” . Na erre mit mondtam volna. Sorry és vállat vontam. Ideges lett, felpattant a motorjára és elment. Bár tudtam, hogy a helyi jogszabályok nem tiltják a vadkempinget, de mégis úgy voltam vele, a dolgok itt is hasonló képen működhetnek, mint odahaza. Ha valaki nem tudja önmaga megoldani ügyes bajos dolgait, akkor a hatósághoz fordul. Nem akartam senkivel vitát se kellemetlenséget, ezért azonnal szóltam a fiuknak pakolunk, arrébb kell hogy álljunk. Úgy is volt összepakoltunk, majd elindultunk más táborhelyet keresni. Közben meg is tankoltunk, majd mivel a sok fürdőző miatt nem találtunk alkalmas helyet, így egy autós pihenőbe beállva uzsonnáztunk és legyeket kötögettünk az ominózus helytől úgy másfél kilométerre. Mulattjuk az időt már egy ideje, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy egy rendőrautó érkezik nagy sebességgel Brod-na Kupi irányából. Meglátva minket erőteljesen fékeztek, majd minket nézve lassan elcsorogtak mellettünk. Úgy 200 méterre tőlünk megfordultak és az út szélén várakozó állásba helyezkedtek. Nem siettünk sehova. A parkoló alatti víz amúgy is kecsegtetett némi reménnyel, és tudtam azt is, hogy amíg állunk az autóval nem tudnak sem abba, sem semmi másba belekötni. Rápillantva az órára erősen közeledett 18 óra. Gondoltam náluk is van szolgálatváltás és az e körül lehet és a türelmük is véges. 1 óránál biztos nem szánnak ránk többet. Úgy is lett, ¾ órán át bírták, majd elindultak és lassan visszamentek arra amerről jöttek. Mi meg lementünk a pihenő alatti szakaszt vallatni. Kicsit csalódtam ebbe. A gyors kavicsokon lötyögő víz csak néhány csenevész pért adott és lejjebb sem találtunk igazán jó helyet. Lassú, igen széles több száz méter hosszú szakasz következett, amiben csak néhány sujtásos küsz esett el. Miután szürkült felkerestünk egy népszerű fürdőző helyet, mely egy hatalmas rét aljában volt a folyó egy kanyarívébe. Sátrainkat lámpafénynél állítottuk fel. Megvacsoráztunk, majd reggelig aludtunk, mint a bunda.
A másnap reggelt egy előre kinézett sziklaszurdokba kezdtük. A szurdok bejáratánál lévő parkolóba hagytuk az autót és gyalogosan indultunk el alulról felfelé a hatalmas sziklatömbökön ugrálva. Bíztunk abba, hogy ez talán eldugott hely és ritkán lát horgászt, fürdőzőt pedig semmiképp. A folyó itt 8-10 méterre szűkült össze, hatalmas köveken átbukva igazi vadvíz benyomását keltette. Sok helyen az átkelés is nehézkes volt rajta. Amin meglepődtünk, hogy itt is minden tele van domolykóval. Egyébként így a 4. napon meggyőződésünké vált, hogy számottevő méretű hal csak domolykó képében van jelen a vízben. Hatalmas 2-3 kg-os példányokat is láttunk. Pérből viszont alig 30-35cm-ket. Ez a szakasz is csak ezeket a méretű halakat adta, bár a fogási élmény nagyobb volt, mivel a zúgó víz meghatványozta erejüket. Felfelé bandukolva egy hűs patakbefolyó torkolatánál feketéllett a mederfenék a sok pértől. Közel 8-10 méter hosszan és 1-1.5 méter szélesen úgy álltak a sekély alig 1 méteres vízben, mint szardíniák a dobozban. Méretük nagy szórást mutatott, bár a fent említett értéket ezek sem lépték túl. Ami érdekes volt, hogy hiába voltak százával egyetlen egy sem akadt. Miután felfelé haladva beleakadtunk egy nudizó párba vissza is fordultunk. Az ebédet a parkolóba töltöttük el, majd gyalogosan az úton lefelé ballagva úgy 1km lejebb tettük magunkat vízbe. Illetve csak a partjára. Szinte gatyaféken a fákon kapaszkodva, lógva jutottunk le a meredélyen a vízig, ahol csak a partján állva tudtunk felfelé haladni az első csobogóig. Ez alatt mély sziklás aljzatú kristálytiszta medence terült el hatalmas 2-3 kilós domolykókkal telepakolva. A napocska megint nem a mi oldalunkon volt, mert fiam egyetlen kapásán kívül mást nem nyújtottak. Felfelé a parkolóig a csobogó felett megint nagy kiterjedésű egyhangú medence volt, amiben szintén a domik uralkodtak. Bence a csobogóban fogott ugyan pár kisebb pért, de azon kívül nem volt semmi. Az autót délután 3 óra körül értük el. Átöltöztünk, majd azzal a szándékkal, hogy elindulunk a felső folyásra, mely már a Horvát oldalon található és onnan tovább is állunk az Alpok felé útnak indultunk. Osilnica határában a határátkelőn a Szlovén határőr azt a tájékoztatást adta, hogy erre nem jutunk át Ljubjana felé, melyet a Horvát kollégája is megerősített.
Érdekes mód a GPS pedig ezt mutatta, de ezt ők sem értették miért. Mivel még volt bőven időnk sötétedésig, visszaslattyogtunk addig a pontig, ahol előző nap délben a horgászatot abbahagytuk. Lehúzódtam a padkára , majd elkezdtünk beöltözni. épp a csizmámat húztam fel amint egy rendőrautó érkezett Brod-na Kupi felől. Megint hirtelen fékeztek, majd lassan elcsorogtak mellettünk. Ugyanaz a páros volt benne, mint előző nap. Megfordultak, majd odaálltak mellénk. Nem szálltak ki a járműből, így tudtam, hogy nem akarnak velünk komolyabban foglalkozni. Csak az ablakon át kiszólva kérték el tőlünk az iratainkat és mivel látták, hogy horgászni készülődünk az engedélyeket is. Mindent megkaptak. Mivel az engedélyekből látták, hogy már sokadik napja próbálkozunk érdeklődtek a fogásról. A sok kicsi péren kívül semmi komolyat nem tudtam említeni nekik. Majd közölték, hogy nincs szerencsénk és az iratainkat visszaadva elköszöntek. Mi pedig folytattuk a beöltözést majd a horgászatot. Nekem a hely nem hozta azt amit az előző napon. Fiam viszont 7 halat fogott közte egy nagyobb domolykót. Bencének is csak néhány kisebb pér futott be, ezért gyorsan helyet váltva lejjebb gurultunk a függőhídig. Itt a nagy gödör alján megszaladó tükör vízen át sok pért láttunk, de okulva az előző napok tapasztalataiból nem álltunk neki azonnal dobálni. A fiukat is türelemre intettem. Mindenki elfoglalta a helyét, szinte körbeálltuk a halakat. Vártunk, amíg a hegyek mögé bukó nap vörösre nem festette az égboltot. Ekkor kezdtem el néha dobni egyet-egyet, hogy lássuk, miként reagálnak. A kezdeti passzivitásuk a szürkület erősödésével megtört, majd nagy habzsolásba kezdtek. Egyik pért fogtuk a másik után, volt, hogy szinkronban fárasztottunk. Egy dolog rontotta el az idillt, a fényerő felgyorsuló csökkenése. Egészen addig maradtunk, míg, már hang alapján sem tudtuk megállapítani a kapást.
Kocsiba ültünk, majd elindultunk Ljubljana felé. Valahol félúton egy erdei tisztáson felvertük sátrainkat, majd hajnalig durmoltunk. Kellett is a pihenés, mert másnap nagy túra várt ránk.
Kirándulás a Triglav nemzeti parkban.
Egy horgászkirándulás az csak egy horgászkirándulás. Annak is megvannak a szépségei, de ha valódi kirándulással ötvözzük, meghatványozhatjuk a szépségét. Bár itt a túra nem az áhított horgászhely eléréséről szólt, de plusz élményekkel gazdagított minket. Bencének voltak kétségei. Megjegyzései elárulták a motiváció hiányát nála. Miért is mennék fel egy irdatlan hegy tetejére, ha ott semmit nem csinálunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak felőle. Ennek ellenére, amikor elértük és leparkoltunk Stara Fuzina-ban a Júliai Alpok lábánál vette a zsákját, telepakolta, majd elindultunk felfelé. Itt követtünk el néhány hibát. Egy, nem vettünk térképet, pedig ajánlották. Gondoltam, hogy minek, jártam már párszor turista ösvényen, gondoltam rendesen ki lesz jelölve, táblázva ez is. Tévedtem. A második, hogy a hegy lábánál indultunk, pedig mint később kiderült 6 km-el feljebb is volt egy parkoló, igaz borzasztó meredek egy sávos hegyi szerpentin visz fel oda 200-300 méteres szakadékok szélén, korlát meg nincs. Gondolom felesleges. De hát mi az a 6 km nekünk. Dél volt amikor a parkolót elhagytuk és beléptünk a Triglav nemzeti parkba. Az út az első közel egy kilométeren enyhén emelkedett, így be tudtunk melegíteni. Az első útelágazásnál már voltak gondjaink, mert a tábla nem volt egyértelmű. A megérzésre hagyatkozva mi balra folytattuk utunkat és az aszfalt úton egyre meredekebben haladtunk felfelé. Közel 3.5 órás gyaloglás után értünk fel a felső parkolóba. Meg is lepődtünk nagyon. Bántam is meg nem is, hogy gyalog jöttünk.
Nem szeretek ilyen helyen autózni és látva a fenti parkolót, hát elgondolkodtató. Egy 200 méter mély szakadék párkányán egy 2 kocsihossznyi szélességű parkoló, ami dugig van parkoló autókkal. Na kérem, itt lehet manőverezni. Mi inkább ebédeltünk, miközben értelmesen néztük az újabb útelágazásba kihelyezett térképet és táblákat. Térképolvasással nincsenek gondjaim, de ez furcsa volt. Sok minden fel volt tüntetve rajta, egy kivételével, hogy te épp hol állsz. Na, innentől kezdve érdekes a dolog. Ki kell találni. Nem igazán sikerült, így mivel mások is voltak ott rajtunk kívül, hát megkérdeztem. Egy fiatal párnál volt egy amolyan trafikos, turistáknak szánt vázlatos környék bemutató térkép. Ügyesen elmagyarázták, ha a Planika doom felé igyekszünk, akkor nekünk jobbra folytatódik az út, mert ők balról jönnek a hét tó völgye felől. Követtük az útmutatást és nekivágtunk a sűrűnek. Ez szó szerint az volt, mert a makadám útnak vége lett egy sorompóval és utána a gyalogösvény is egyre kopottabbnak tűnt és sok esetben keresnünk kellett, hogy hol is megy a csapás. A hegy irdatlan meredek volt. Málhám 20 kiló volt, a gyerekek 10-10 kilóval a hátukon emelkedtek rajta. Sűrűen meg kellett állnunk, mert úgy éreztük kettesével szedjük a lépcsőket. 12liter vizel indultunk neki, de már az első néhány kilométeren erősen fogyóba voltak a készleteink, pedig ennek a mennyiségnek másnap délutánig ki kellett volna tartani. Már úgy éreztük elvesztünk a rengetegbe. Egy ösvényt követtünk az erdőben és a sziklás kiszögelléseknél, ahol kikandikálhattunk belőle próbáltam betájolni magunkat hol is lehetünk, mert a kacskaringós út kellően zavaró tud lenni.
Még szerencse, hogy azért mások is járnak arra, így tudtunk információt szerezni. Mint kiderült, mi a rossz utat választottuk, mert ez hosszabb. A parkolónál balra kellett volna fordulni. Így is elérjük a célt csak egy kis kitérővel, miután megkerüljük azt a nagy csúcsot, aminek éppen a tövében álltunk. Megkértem segítőnket, hogy a nála lévő térképet lefényképezhessem és akkor a gép képernyőén olvasva már lesz sajátunk. Na innentől kezdve sinen voltunk, nem tévesztettünk el egyetlen leágazót sem.
Az út olyan volt, mint a hullámvasút. Amit nyertünk szintemelkedéssel, annak felét a következő domb tetejét követően el is veszítettük. Még két óra és elénk tárult egy festői sziklás hegyoldalakkal körülölelt hegyi falucska. Itt mintha megállt volna az idő, legalább is messziről úgy látszik. Közelebbről azonban, már látni néhány napelemet, amiből az energiát nyerik. Kedvesen köszöntünk a mellettünk elhaladó falusiaknak, majd a füves domboldalban lévő itató vályúhoz mentünk, amibe egy csövön tiszta víz csorgott bele csak úgy szabadon. Ittunk egy jót és nekiláttunk feltölteni palackjainkat. A harmadik körül hirtelen megszakadt a folyás. Úgy tűnt mintha valaki a csővezeték másik végén elzárta volna. Kedves népek vannak arra fele, vagy ha akar inni a megfáradt utazó, akkor fizessen is érte? Mindegy tovább álltunk és a táblák alapján nekivágtunk egy hatalmas meredek sziklafalat megmászni, aminek a tetejét messziről még láttuk ugyan, de így a tövében állva semmit. Nagyon lassan araszolva emelkedtünk. Az ösvény sem egyenesen, hanem szerpentinszerűen cikkcakkba haladt. Alig 100 métert emelkedve elértük fenyvesek határát és a növényzet törpe cserjékre váltott, majd még néhány száz métert haladva már az sem, csak fű volt. Kb. 1800 méter magasan Bencét motiválatlansága legyőzte és makacsul kijelentette, hogy innen már egy métert sem megy tovább. Leül, megvacsorázik és lefekszik aludni.
Fiammal összenéztünk. Itt? –Legurulsz alvás közben, sőt vízszintes sincs sehol! Nem érdekelte. Nem erőltethetem a dolgot, ha nem akarja. Megegyeztünk, hogy lerakjuk a málhát mi is, és faimmal anélkül, még száz métert emelkedve elérjük a 2000 méteren lévő hágó tetejét. Csinálunk pár fotót, ha még lesz elég fény és utána együtt visszamegyünk ama kedves faluba és keresünk szállást. Bence maradt, mi felmentünk. Fiam egy hófoltból gyúrt egy hógolyót Bencének, megszemléltük a tájat és egy havasi gyopárt, majd néhány felvételt követően visszaereszkedtünk. Fiam még a Kolpa partján kificamított bokája erősen fájt már és az én térdem is sajgott.
A lejtmenet kellemetlenebb volt számára, mint felfele haladni. A falut nem sikerült elérni, mivel a sötétedés félúton beért minket. Sátrat nem vittünk, mivel a Planika -nál a vendégházában szerettük volna tölteni az éjszakát. Csak matracokat és hálószákok álltak rendelkezésünkre. Vacsora után így nem volt nehéz a tábor felállítása. Szabálytalanul ugyan, de a szabad ég alatt töltöttük az éjszakát. Hiába szükség törvényt bont. Sajnáljuk… Az éjszakák hűvösek a hegyen. A gyerekeknek ez az út felért egy földrajz órával. Reggel kimásztunk zsákjainkból és letakarítottuk a cserepekben ráfagyott párától őket. Ettünk pár falatot, majd feltettem a kérdést a fiuk felé, felfele, vagy lefele akarják folytatni az utat. Egybehangzó választ kaptam. Lefelé! Így hát nem folytattuk utunk a Planika felé, az egy későbbi időpontra megmarad nekünk. Én sem erőltettem a dolgot, mivel vízkészletünk megcsappant és fiam és az én lábam is borzasztóan fájt már.
Úgy éreztük az autót már soha nem érjük el. Térdem iszonyatosan felpüffedt. Visszafelé már a helyes úton mentünk, és tényleg rövidebb volt. Beültünk az autóba és meg sem álltunk hazáig. A visszafelé úton tervezett Meza folyón történő próbatétel emiatt kimaradt ugyan, de legalább egyszer lesz miért visszatérni.
Janess