Út a tundrán át IV.

Finnmark 2019.

 

Aranybányától a halbányákig. 

 
 
 
 
"Beburkolva hegyet, völgyet, embert, esőfelhők emésztették fel a körülöttünk lévő tájat. A szemerkélő esőbe kilépve, hideg nyirkos szél  mart arcunkba, s alig láttunk a mindent elnyelő szürkeségben..."
 
Van úgy, hogy megérinti az embert egy vidék. Magam is így vagyok ezzel. Elérhető közelségben, de a mi világunktól minden értelemben távolinak tűnik az a közeg ahova már a múlt év elején megfogant egy újabb út gondolata. - Megint Lappföld? - Igen. - Nem unod még? - Nem. Sokszor hangzik el ez a párbeszéd ismerőseimmel.  A hazai sztereotípiákkal ellentétben az északi sarkkör fölött nem csak hó és jég, igluk és eszkimók vannak. Ez a több Magyarországnyi gyéren lakott, hatalmas lakatlan vadonnal bíró terület számtalan tónak, pataknak, folyónak nyújt otthont, melyek meghorgászására több emberöltő is kevés lenne. Ez az ötödik utam volt erre a vidékre, és bejártam sok száz négyzetkilométerét, de még mindig azt kell mondjam, hogy szinte alig láttam belőle valamit. Bár az ott lévő flóra és fauna fajgazdagsága jóval szegényesebb a mi paradicsomi édenünkhöz képest, de összességében ennek ellenére is igen szép és varázslatos egy hely. Allemannsrettent ahogy a skandinávok mondják, a kóborlás szabadsága, aminek könnyen rabjává válik az ember. 
 
Itt még a felsőnyéki szőlőhegy aranyló búzamezői között.
 
 
Ezt csak az érti, aki egyszer már megtapasztalta ennek a varázsát. Pusztán elég rá gondolni és azonnal kellemes bizsergés fut végig az ember minden porcikáján. Nem csoda, ha újra és újra át akarja élni ezt a csodát. Persze mint mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala. Sokan ezzel nincsenek is igazából tisztában. Más néhány napra vagy akár egy hétre kiruccanni a közeli erdőbe, hegyekbe, meg más amikor 2-3 hétre fordít valaki hátat az urbanizált világnak, és távolodik el attól több tíz kilométerre. Minden szükséges eszköz, felszerelési tárgy, gyógyszer, ruházat, az élmények rögzítését szolgáló kamera felszerelés a hátizsákba pakolva lábon jut be oda. Ezek együttes tömege még a leggondosabb összeállítás mellett is jelentős. Ezen felül a terepen eltöltött napok mindegyikére minimum 40 deka élelemmel kell számolni. Mindezekkel együtt, - higgye el a kedves olvasó - nem nehéz 30 kg fölé szaladni. Két hét kint lét során pedig semmikép. Ezért egy ilyen kaland megvalósítása bizony nehézségekkel, lemondásokkal jár. Az éhezés, kimerültség, kialvatlanság, az elszigeteltség, a magára utaltság, a hideg állandóan borult esős éghajlat, nyirkos környezet, vérszívó szúnyogok és homoki legyek állandó támadása, egyszóval a kitettség miatti fokozott pszichikai nyomás mind igen megterhelik az embert. 
 
Az edzés lényege, lehetőleg minél több emelkedőn pihenő nélkül megtenni 10-15 km -t 30-40kg -al. 
 
 
Azt kell mondjam a korábbi utak tapasztalatai alapján, hogy egy ilyen bakancsos horgász kalandtúra bizony már itthon elkezdődik. Igen, itthon. Lehet úgy fogalmazni, hogy a startvonal mögött kb. 150-200 km-el.  A fizikai felkészülés ebben a műfajban igen fontos dolog. Óriási egészségügyi kockázatot vállal az aki anélkül nekivág. Senki nem úgy születik, vagy él, hogy alkalmas egy ilyen hétköznapi értelemben nem is túl nagy tömeg 10-15 km -en történő cipelésére. Legyen bárki, bármilyen erős, vagy legyen bármilyen jó is az állóképessége valakinek, nem fog tudni  egy harminc kiló feletti málhazsákot elvinni ezen a távon. Illetve talán igen, de ahhoz mérhetetlen sok idő, kitartás és fájdalom tűrő képesség kell. Kitartás még akadhat, de idő az sajnos nem. És álljon itt egy idézet Vass Albert tollából, amit főként azoknak érdemes megszívlelni akik társas utazásra adják a fejük. "Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel." Nincs mese, a felszerelés, a bevitt élelmiszer helyes összeállítása és megfelelő kiválasztása mellett sherpa üzemmódra kell felfejlődni! Ennyi. 
 
Élelmiszer alap csomag. 40dkg/nap.
 
 
Sajnos az idő előre haladtával én sem lettem fiatalabb. Idén 46 éves vagyok. A múlt évre tervezett út a tavaly év elején megkezdett fizikai felkészülés során elszenvedett balesetem miatt meghiúsult. A  rehabilitáció is igen lassan ment végbe. Idén februárban került elő újra a terv és a gondolat, hogy megpróbálkozzam vele. Elkezdtem az alapozást. Az erő állóképesség fejlesztésére helyeztem a hangsúlyt, mely magas ismétlésszámú 1x300-350 ismétléses teljes guggolásokból, egy 220 kg-os gumiabroncs negyvenszer történő átforgatásából és egy 40kg-ig terhelt gumiabroncs bokáig érő fűben fél, majd egy kilométeren át történő vonszolásából állt.  A guggolásokat előbb saját testsúllyal, majd az övre rakott terheléssel végeztem. A málhazsák tömegével közel azonos + 35 kg -nál húztam meg a határt. Ezeket egymás után sorban lepörgetve terheltem a futóműveim és legfőképp a keringésem. Persze, ezek a dolgok nem mennek egyik napról a másikra. Következetesen és céltudatosan kell fokozatosan felépíteni mindent a pincétől a padlásig. Az idő előrehaladtával az indulás előtt négy hónappal már ezek mellett be kellett iktatni heti egy málhás sétát 10 majd 15 km -es távokon. A szállított tömeget 25kg -ról 40 -ig emelve. Míg a guggolások a combok teljesítményét, tolóerejét növelik és a keringést támadják, addig ez utóbbi gyakorlat és a vonszolás, a medence, a combnyak körüli, valamint az alsó lábszár inait és izmait veszik igen intenzíven igénybe. Azokat amiket egy normál, futás, kerékpározás, vagy súlyzós gyakorlatok nem, vagy nem megfelelően. Ezeket az itteni klímán hajnalban napkelte előtti indulással végeztem. Ez ad egy bizonyos alapot ahhoz, hogy ott ezen a téren megállja a helyét az ember. Számomra ez az intenzív edzés nem probléma, hisz életem a mozgás. 
 
Műlégy készlet. Közel 1000 db, a lehető legkönnyebb csomagolásban.
 
 
Felszerelésemből csupán a hátizsákot cseréltem le egy igen komolyra. Egy Tatonka Bison 90+10 -re esett a választás. Hogy őszinte legyek kipróbálva, igen bántam, hogy ezt nem tettem korábban. Mindent elnyel és a kényelem amit biztosít az pazar. Szinte a teljes terhelést a medence övre irányítja, így a vállakat abszolút nem húzza. Be kellett lássam, két szinte azonosnak tűnő zsák között óriási különbségek lehetnek.
 
 
 

Zsolt.

 
Miután láttam, hogy kezdek sínen lenni az edzettség terén április közepén megvásároltam a repülőjegyem. Akadtak gondok a sérült lábammal, de ezeken igyekeztem túltenni magam. A gyógyuláshoz az intenzív mozgás mellett, kell egy kis pozitív megerősítés is agyban. Ez megvolt nálam. 
Előző év tavaszán hívott fel Czakó Zsolt, hogy a következő utamon velem tartana. Akkor sajnos annak elmaradása okán nemet kellett, hogy mondjak, de ígéretet tettem arra, hogy értesíteni fogom amint úgy alakulna. Ennek az ígéretnek tettem áprilisban eleget a jegyem megvásárlása előtti napokban. Kissé felemás gondolatok jártak a fejemben ezzel kapcsolatban. Hozzá szoktam, hogy egyedül utazzak. Idegenkedtem a társas utazás gondolatától. 
 
Zsolt, ahogy éppen komolyan veszi a felkészülést.
 
 
Főképp azért, mert, hogy őszinte legyek nem bíztam abban, hogy lesz olyan ember aki hozzám hasonlóan komolyan veszi a felkészülést. Pontos és részletes útmutatást és tájékoztatást kapott az út, az ottani körülmények, várható nehézségek és a fizikai felkészülés fontosságával kapcsolatban. Egy Grönlandi és egy Finn Lapföldi bakancsos horgász kalandot tudhat a háta mögött, így bíztam abban, hogy vele nem nyúlok mellé. Zsolt örült az értesítésnek és maximálisan kiállt a szándéka mellett, majd ő is elkezdte a felkészülést. Mivel mindkettőnknek az élet más területein is helyt kellett állni, és a köztünk lévő távolság is nagy volt, így sajnos az indulás napjáig nem állt módunkban találkozni. Addig  messengeren tartottuk a kapcsolatot és osztottuk meg egymással az edzések track -jeit és más mozzanatait. 
 
 

Előrerepülni az időben.

 
Elérkezett a várt indulás napja. Forró nyári napra ébredtünk ismét augusztus 12.-én. A kora reggeli órákban már elbúcsúztam a családtól és felutaztam Zsolthoz. Onnan együtt mentünk a reptérre és felszállva a gépre nem csak több ezer kilométerrel arrébb léphettünk ki belőle, hanem szinte időben, évszakban előre repítve minket, a forró nyárból a hűvös, késő őszi novemberben találhattuk magunkat. Bizony itt csupán alig harmada volt a hőmérséklet az otthonihoz képest. 
 
Attiláéknál.
 
 
A nem akklimatizálódott bőrünk azonnal kabátért kiáltott és hazautazásunkig bizony magán is tartotta azt. Ezúttal a poggyászaink rendben megérkeztek és Alta kicsiny repterének terminálját szemerkélő esőbe kilépve hagytuk el, ahol ismételten Attila várt bennünket. Ő és családja biztosítottak számunkra példás vendéglátást és szállást egy éjszakára. Másnap délelőtt elintéztük a kötelező bevásárlást, a felszerelés fertőtleníttetését. A főbb élelmiszereket amire az utamat alapoztam már csomagban elküldtem előre. Ez 14 napra kiporciózott adagot tartalmazott. Ennyi terepen kinn töltött idővel számoltunk. A mindössze 6 kg-os pakk a zab, rizs és tészta készítmények mellett főként magas zsírtartalmú élelmiszereket, olajos magvakat, szalonnát és ami az utunk meghatározó élelme volt tojásport tartalmazott. Ez utóbbi miatt köszönet Dömötör Peti barátomnak, aki ezt ajánlotta! Eme utolsó három élelem azonos tömeg mellett átlagosan kétszer annyi kalóriát tartalmaz mint az előzőleg felsoroltak. 
 
 
 
Ez számunkra nagyon fontos, hisz itt a szállított tömeg és elégetett kalória mennyisége kardinális kérdés. A horgászengedélyeket már itthon megvásároltuk a neten keresztül, így arra időt már nem kellett vesztegetni. A délelőtt és a kora délután a rohangászással így is gyorsan repült és a gyors felszerelés átrendezést követően Szidi révén hamar az Altai központi busz pályaudvaron találhattuk magunk, ahonnan 15.10 -kor indult a 402-es számú járat a 135 kilométerre délebbre található Kautokeino városába. Az időjárással nem volt szerencsénk. Az előrejelzések szerint a térséget az elkövetkezendő két hétben változó intenzitású esők áztatják majd. Ebből kaphattunk ízelítőt a megérkezésünktől kezdve. Bár azt hinné az ember, hogy délebbre melegebb van, de bizony itt fordított a helyzet. A tengerpartot elhagyva, attól távolodva, a lenyűgözően varázslatos sziklakanyonban a folyóval párhuzamosan kanyargó úton haladtunk felfelé. A busz hőfok kijelzője folyamatos csökkenést jelzett. Hát mit mondjak, Altában sem volt az a gatya rohasztó meleg. Itt pedig még fele se. A golf áramlat hűtő-fűtő hatása a szárazföld belsejében már nem érvényesül. Hideg, nyirkos és szeles kontinentális jellegű időjárás uralkodik. Két és fél óra utazás, alvás és tájban gyönyörködés után érkeztünk meg Kautokeino vagy Számi nyelven Guovdageaidnu városába. 
 
Thon Hotel Kautokeino.
 
 
Karasjok mellett ez az alig 2000 lelket számláló városka a Számi nép másik fő kulturális központja. Jelentése az eredeti nevén félutat jelent, mely két fő vándorlási útvonal kereszteződésénél jött létre. És valóban, ezen a kietlen és zord vidéken e város és a közel 65 km -re északabbra elhelyezkedő 400 fős Máze falun kívül nincs más számot tevő település. Az oda vezető út jobb és bal oldalán elhelyezkedő néhány száz kilométer széles vadon pedig szabad játszótér a hozzánk hasonlóknak. A busz a Thon hotel előtt rakott ki minket. A kimért és nem túl barátságos recepciós fiatalember azért volt olyan kedves és taxit hívott nekünk, majd abba bepakolva elindultunk a startvonalra. 
 
 
 

Az aranybányánál.

 
Bidjovagge, egy a kilencvenes évek elején bezárt arany és rézbánya Kautokeino -tól 40 km -re ÉNY -i irányban. Ide egy részben leaszfaltozott szerviz út vezet, melyet az elmúlt évtizedekben az idő vasfoga igencsak megrágott. Bár azért megjegyezném, hogy még így elhagyva is sokkal jobban fest mint sok hazai utunk. Kilométereken át zötykölődtünk a Toyota combival, és meglepődve láttam, hogy bizony a táj jobbról balról igencsak görbül. Az utcakép teljesen sík, enyhén dombos területként mutatta azt a vidéket amin bizony komoly hegyek magasodtak. A széles látószögű optika rendesen kivasalta őket. A sofőr jelezte felénk, hogy hamarosan elhal a térerő a telefonokon. Nem lesz több lehetőségünk telefonálni. Gyorsan felhívtuk a családjainkat. Közöltük velük a nem túl jó hírt, majd elbúcsúztunk néhány napra tőlük és tovább gyönyörködtünk az elsuhanó tájban. 
 
 
 
Helyenként rénszarvasok kóborló csoportjai állták el, lassították utunkat, majd az aszfaltút véget ért és egy a hegyre felkapaszkodó durva kavics szerpentinre értünk. Felnézve a ködfelhőbe burkolózó hegyre, mintha a végzet hegyét látnánk. Szegény taxis, már ezerszer megbánhatta, hogy vállalta a fuvart, gondoltam magamba. Az autó alja sorozatosan koccant az utat borító szikla törmelékkel. Ahogy közeledtünk a célponthoz a fák és a növényzet egyre kisebb lett és egyre jobban gyérült, majd végül a hegy tetején, egy szinte kopár kavicsmezőn találtuk magunkat, egy hatalmas körszerű hangár létesítmény és pár derítő teknő mellett. Az autó lassított, majd megállt. 
Beburkolva hegyet, völgyet, embert, esőfelhők emésztették fel a körülöttünk lévő tájat. A szemerkélő esőbe kilépve, hideg nyirkos szél  mart arcunkba, s alig láttunk a mindent elnyelő szürkeségben. A két megyelakó Hobit megérkezett Mordor kapujába. Kipakoltunk, majd a sofőrt az 1000 koronás viteldíj mellé megajándékoztuk egy kis üveg Unicummal. Meglepődött arcán hirtelen hatalmas mosoly fakadt és csak reméltük, hogy az idevezető rögös út okozta stresszt majd oldja. Evégre orvosság, vagy mi. 
 
 
Bidjovagge. Alig 100 méterre a hangártól.
 
 
Beöltöztünk. Magunkra csatoltuk a fejenként 33 kilónyi málhát, majd a tájolót ÉK-i irányra hangolva bele vetettük magunkat a ködbe. Mivel a pontos helyzetünket és az első kijelölt célterületet csak a korábban nézett műholdképek alapján ismertem, így ez volt a kézen fekvő megoldás, bár ki kell hangsúlyozzam ködben elindulni ezen a vidéken elég kockázatos. De mi bíztunk a tájolóban és az ösztöneinkben. Ami néha mint most is igencsak csalókák. A látótávolság alig 100 méter lehetett. Így az általa mutatott irányba a látóhatáron kijelöltünk egy pontot és elgyalogoltunk odáig, majd itt egy újabb pontot néztünk ki és megismételtük az előző műveletet. Ezt ismételgettük szakaszról szakaszra. Hátunk mögött, a hangárépület hatalmas létesítménye már az első pont elérését követően beleveszett a homályba. Bár igyekeztünk nem forgolódni a megérkezésekkor, mégis egy idő után az az érzésünk támadt, mintha az iránytű jobbra húzna minket, mivel minden esetben ebbe az irányba fordulva kellett korrigálnunk a szöget. Körbe járnánk? Felmerült bennünk ez a gondolat és tényleg úgy éreztük, ha nem is a bányánál, de a szervizútnál hamarosan kiérünk. De nagyon reméltük, hogy ez nem következik be. Két kilométernyi botorkálást követően már ellenőriztük a tájoló helyességét. Zsolt elővette az övét és összevetettük az alapkészülékkel. Ugyanazt mutatta. Kezdett kissé a hitünk megrendülni, mivel tudtuk az alattunk lévő kőzeteknek is magas a vasérc tartalma és a pólusok körül bizony a mágneses mezők igen csalafinta dolgokra képesek. Két lehetőségre gondoltunk. Az érzékeink becsapnak és a technika valóban a helyes irányt mutatja, vagy ép ennek az ellenkezője az igaz.
 
Tanácstalanul a ködben. 
 
 
 Mivel a jellegtelen és ködlepelbe burkolt tájat a térképen nem igazán tudtuk azonosítani és a monitoron a magammal vitt drón sem adta be a térképet a pontos helyzetével, úgy döntöttünk a tájolót követjük. Kizárva ezzel az emberi tényezőt. A ráeredő esőben bandukoltunk hegyen - völgyön. A látóhatár hol nőt, hol csökkent. Málha elől, málha hátul és mindkettőnk kezében ott volt az a kis mágneses tű, melyre fél szemmel lesve bíztuk a további sorsunk. Néhány kilométer után a terepszint és ezzel együtt a köd csökkenni , illetve ritkulni kezdett. Egy domb élre felérve kitárult előttünk a horizont. Megpillantottuk a  Njivlo folyó völgyét. Megvagyunk, nem vesztünk el! A tájolók mindvégig a helyes irányt mutatták. Utunk első állomása ez a folyórendszer volt. De előbb még a nyugati dombokon,  folyásiránnyal szemben közel 6.5 km -t kellett haladjunk hogy elérjük a Sieiddás hegyet, melynek lábánál kanyarogva rohan a Njivlo -ba a Sieiddásjohka. A ránk nehezedő nyomástól felszabadulva tétova lépteink határozottakká váltak.  Innen kezdve már gyorsan haladtunk előre. Az otthoni 40 kg-al végzett edzéseknek hála itt szinte szaladtam a 7 kg -al kisebb tömeg alatt. Zsolt is bírta az iramot. Fej-fej mellett haladtunk nem várt senki senkire. Az elénk 609 méterre magasodó hegy lábánál lévő patakot az esti  szürkületben elérve, azonnal sátrat vertünk, majd a vacsorát követően eltettük magunkat másnapra. 
 
 
 

A Sieiddás -nál. 

 
Bár időben rövid, de igen hosszúnak tűnő esős éjszaka után ébredtem. Valamiért nem igazán jött álom a szememre. Talán a fekhelyem okozta kényelmetlenség vagy az utazás izgalma, vagy talán más, nem tudom. Zsolt még aludt. Gyorsan megreggeliztem, majd két közel kétméteres nyír botból, egyiket felénél megtörve nyilat formázva a sátrak közé a talajra  helyeztem. Jelezve ezzel Zsoltnak, hogy folyás irányba indultam. A nyírfa és fűzbokrokkal borított dimbes-dombos, fás tundra tájat, ez a kicsiny, alig 20-25 méter szélesen, kövek között rohanó, csobogó folyócska szelte ketté. 
 
Táborunk a Sieiddas -nal.
 
 
A medrében pihenő lekoptatott köveken hosszú zöld, takonyszerű moszat szálak lobogtak az áramlásban. Az első mélyebb részt a táborunktól körülbelül 80 méterre találtam meg. A vízbe belépve és piciny palmerem vízre téve azonnal agresszív kapásnak lehettem tanúja. Még a vízből is kirepült a kicsiny színes jószág. Narancsszínű hasa, már azonnal elárulta, hogy bizony szajblingal van dolgom. Jók voltak az előzetes megérzéseim a folyórendszert illetően. Bár maga a víz alig 450 méter tengerszint feletti magasságon található, az mégis a magas hegyek hideg olvadék vizei által táplált. Ez az igen kényes halfaj pedig itt távol minden szennyező forrástól megtalálta az életfeltételeihez szükséges körülményeket. 
 
Fás tundra. A Sieiddasjohka és Njivlojohka között elterülő mocsárvilág.
 
 
Nem kellett sokat várnom a következő halacskára sem. Elég falánknak bizonyultak a medence lakói, bár van hova nőniük még. Sajnos nálam nem ütötték meg azt a mércét, ami miatt maradtam volna, így tovább álltam nagyobb egyedeket keresvén. Kezdetben a folyómeder csúszós kövein csetlettem-botlottam és minden ígéretesnek tűnő, a normál vízszintnél kissé mélyebb gödröt, lyukat leteszteltem. Hol száraz léggyel, hol pedig nimfával. 
 
 
 
Valahogy egyik sem hozott sikert, és akkor még csak finoman fogalmaztam. Már közel egy kilométerrel lejjebb botorkáltam és túl voltam néhány nagyobb gödrön, amikor végre megtört a jég és megint rátaláltam egy halóvodára. Bár az itt lakó feltörekvő nemzedék is elég falánknak bizonyult, mégis azt kell mondjam ők sem tartoztak abba a kategóriába, amivel szívesen dicsekedne az ember. Elnézve lefele láttam, hogy a folyó néhány száz métert követően derékszögbe fordul el. Sarkon fordultam és a nyírfaerdőn átvágva indultam az ív levágására. Mérhetetlen csend honolt a tájon. 
 
 
 
Csupán a fák leveleinek suttogása hallatszott a szélben, na meg az általam keltett zajok. Nagytestű ragadozók lakta erdős területen nem okos dolog néma csendbe lopózni. Füttyögettem, kurjongattam. Igyekeztem távol tartani magamtól mindent. Közben a környezetemet fürkésztem. Az öreg nyírfa törzsek felpenderedett kérge hívogató volt egy kis gyűjtögetésre. Ha a bőség kínálkozik ezen a vidéken azt ki kell használni. Főként akkor, ha a környezetre támaszkodva próbálunk boldogulni. A kis Benyus főzőm alapvető tüzelő anyagáról van szó, melyből a sok is kevés. 
 
 
Az első pofásabb pisztráng. 
 
 
Mert tudni illik az északi sarki tundrán bizony nem mindenhol van fa. A szívrohamot rám hozva a  motoszkálásomra hófajd rebbent fel mellőlem, majd kissé arrébb még egy. Van itt élet a mocsaras bozótban, csak közel kell állni, hogy lássuk. A domboldalról leérve egy nyílt lápmezőre értem. Itt a rénszarvasok nyomait követve megkerestem a gázlót, majd elértem a folyót. Körülbelül 2.5-3 km -re voltam a tábortól. Itt a folyó már két ágra szakadva nyargalt a termetes sziklák között egy nyírfákkal tarkított szigetet körülölelve. Elindultam lefele, de alig 100 méter megtételét követően megfordultam. Belátható távolságon belül nem láttam gödröt egyik ágon sem, ami esetlegesen halat rejtene. Csupán a nagy kövek között eltűnő vizet. Úgy döntöttem, hogy innen felfele folytatom az utam.  Utólag kissé bánom a döntésem, de akkor ott ez a lépés tűnt logikusnak. A meder alkalmatlan volt a haladásra így a nyírfák ágai közt történő bujkálást választottam. Viszonylag gyorsan haladtam. A folyó ismét egy ággá állt össze és egy palakőzet felgyűrődésnél egy lenyűgöző közel 2 méter magas vízesés állta el utamat. Alatta a víz fehéren kavarogva kerülgette a kiálló sziklákat, több kisebb medencét alkotva. A fantáziája elszabadul ilyenkor az embernek.
 
 
A közel 2 méter magas vízesés. A kép sajnos nem adja vissza a méreteit!
 
 
 Mindenhova halakat képzel. Én magam is így voltam ezzel. Szép lassan lépdelve felfelé próbáltam a száraz legyem a leg élethűben elvezetni a szanaszét tört felszínen. Vagy nem sikerült jól a művelet, vagy pedig nem volt a habok alatt éhes útonálló. A légycserével vártam. Előbb felmásztam a felvízhez és az ottani szinte tükör felszínen úsztattam meg legyem szerencsét próbálva. A szemközti part függőleges sziklafala alatti mély vízből egy hal villant ki és csapta le azt. Védekezése eltérő volt és pillanatokon belül ki is derült miért. Ezúttal egy pisztráng kívánkozott rá a csalimra. Nem volt túl nagy, de kicsi se. Egy darabig vacilláltam rajta mi legyen a sorsa, de úgy döntöttem útjára engedem. Több jelentkező már itt sem volt, pedig eléggé méretes volt a teknő. Átszereltem nimfára, megkotortam vele az alját, majd miután minden remény szertefoszlott visszaereszkedtem az alvízre. 
 
 
Komoly hal a horgon.
 
 
Itt a fentről lezúduló víztömeg tövének habjai közé ejtettem a csalit és szinte ugyanazzal a lendülettel a bot spicce nagy ívbe görbülve a vízbe csapódott. Bevágni sem tudtam, de nem is kellett. Egy termetes hal ragadta el és iramodott meg vele lefele. Kicsiny bambusz botom karikába hajolva igyekezett csillapítani a vad kirohanások erejét. Sikerült két zúgó között tartani a szűk medencébe és megszelídítve kézhez édesgetni. Gyönyörű nagy piros pettyes barna pisztráng volt. A fehér habok királya. Ritkán hoz össze a sors egy ilyennel. Őt már eltettem ebédre, majd eredmény nélkül letapogattam még a zúgó minden kis zegét-zugát. Ez volt a folyón az utolsó pont ahol halat fogtam. Visszafele ballagva nem találtam benne érdeklődőt. Délben Zsolttal egy időben érkeztünk vissza a sátrakhoz. Ő reggel felfele indult. Félig felkapaszkodott a Sieiddas hegy meredek oldalára. Körülnézett, majd onnan a hegyet kerülő folyó felső lassú vizű szakaszán próbálkozott. A csendes alig áramló, de széles mély vizű szakasz több szép szajblingal ajándékozta meg. Ő sem unatkozott. Megebédeltünk, majd Zsolt lefele én pedig felfele indultunk. Igyekeztem a Zsolt által nem horgászott szakaszt erőltetni. De egy kisebb hal lemaradásán kívül máshoz nem volt szerencsém. A még szűz szakasz déli oldala szinte járhatatlan és megközelíthetetlen volt. 
 
Zsolt szép kövér szajblingja.
 
 
Ember magasságú füzek sokasága tette azzá. Átnézve a túlpartra az szintén ilyennek tűnt. Szinte még a víz széléig sem jutottam le. Néhány órás veszkődést követően feladtam. Visszafele ballagva kísérletet tettem a nyírfák közt legelésző rénszarvasok filmezésére, de itt olyan félénk állatokkal hozott össze a sors, hogy ez is lehetetlennek bizonyult. Inkább volt fogócska, mint filmezés. Zsolt szerencsésebbnek bizonyult. Több nem túl nagy szajblingot fogott még és ő is eljutott a vízesésig. 
 
 
 

Át a Njivlojohkan.

 
Másnap reggel kora hajnalban keltünk. Esős nyirkos idő volt. Nem épp ideális a sátrak elbontásához. Elhagytuk ideiglenes egy napos szálláshelyünket. Átkeltünk a Sieiddas folyón, majd a nyírfaerdőben kanyargó csapást követve tartottunk keletre. Egy-egy magaslatra felérve kilestünk a fák lombjai közül és láttuk a körülöttünk elterülő szép, de ugyanakkor barátságtalan mocsár világot. Az eső néha ráeredt, majd elállt, majd ismét ráeredt. Kicsit több mint másfél kilométeres gyaloglás után értük el a Njivlojohka -t. Tágas, közel 60-70 méter széles medrében nyargalt az alatta elterülő tó irányába. A gázló nem volt ép ideális és erre csak akkor jöttünk rá, amikor már közel 15 méterre voltunk beljebb a partjától. Nagy és algával borított csúszós kövei, mintha jéglabdák lettek volna. 
 
Hajnali átkelés a Njivlojohka -n.
 
 
Alig bírtunk állva maradni. Azonnal elő kerültek a túra botok és azzal mankózva araszoltunk át a túlsó partra. Oda nem csak mi, hanem az eső is megérkezett és ezúttal már úgy tűnt komolyan is gondolja. Maradt rajtunk a gázló öltözet és abban haladtunk tovább felfele a part vonalát követve. Számtalan mellékág, holtág illetve folyó menti tó látványában gyönyörködhettünk. Bárcsak mindegyikre lett volna egy-egy napunk! De sajnos nem volt! Még közel 3 kilométer sárdagasztás után értünk fel egy folyóparti magaslatra. A folyó már innen lejjebb két ágra vált szét. A nyugati irányból érkező Gironásjohkára és az északra lévő kanyonból érkező Coalmmejohkára. A meredek rézsű aljában a hatalmas kövek között szétterült és kisebb medencéket alkotó folyó, és a háttérben felhők közé bújó kanyonvölgy együtt festői látvány volt. Néhány fotó kedvéért álltunk csupán meg, de Zsolt azonnal felvetette, hogy akár maradhatnánk is itt. Mivel túl nagy távolság nem volt attól a ponttól, amit eredetileg terveztünk, így tábort vertünk. 
 
Tábor a Coalmmejohka túlsó partján. (Balra középen!)
 
 
A tábor felépítése a szakadatlanul hulló eső ellenére is zökkenőmentes volt. Jó dolog, ha olyan társa van az embernek, akinek nem kell elmagyarázni, megmutatni dolgokat. Önállóan és tudatosan teszi azt amit tesz és azt olyan sorrendbe teszi ahogy kell. A sátor és a bejáratok fölé a ponyva kifeszítését követően azonnal mindent fedett helyre vittünk, ami számunkra szárazon fontos. Így tettük a környező nyírligetből, valamint a száraz folyómederben gyűjtött gallyakkal, fakérgekkel. Esős körülmények között ebben a környezetben a magas olajtartalmú nyírfakéreg mellett a szürkésfehér, kérgét már rég elhullajtott uszadék fa bizonyult. Ez lehetett fűz, nyír, vagy ami magas gyanta tartalma miatt a legjobb a borókafélék ágai, hajtásai. 
 
 
 
A kéreg ugyanis, mint a rántott húson a panír megakadályozza annak gyors kiszáradását. Itt pedig a csapadékmentes órák mértékét percekben lehetne csak mérni. A nedves fa pedig ritkán kap lángra, ha meg mégis, akkor igen gyenge hatásfokkal termel hőt.  Miután betermeltünk közel két napra elegendő mennyiséget és az alattunk lévő rézsűből összevadászott kövekből felépítettük a tűzrakó helyet, bekaptunk pár falatot, majd horgászni indultunk. A tábor felett lévő hatalmas sziklatömbök között rohanó vízben képződött medencéket vallattuk. Én az előző folyón már bizonyított Red palmerrel indítottam. Csakhamar kiderült, nem ez lesz a nap legye, ugyanis végigcsapkodva vele egy bő 20 méteres medencét nem igazán respektálta senki alulról. 
 
 
 
Pedig a nagy kiterjedésű és több méter mély víznek itt a sekély zúgókkal körülvett vidéken mint oázis a sivatagban, kell hogy menedéket nyújtson néhány elevennek. Sztrímmerre váltottam és egy fekete Wooly Buggert tettem fel fluo narancs réz fejjel. Lássuk, mi rejtőzik az alján. A medence középső sávjába beejtett és elmerített legyet már az első bevontatás során elmarta egy mélyben lapító útonálló. Mielőtt lelépett keményen küzdött, de nem mutatta meg magát. Dobtam és vontattam, dobtam és vontattam. A sokadik vontatás során ismét agresszív rántást éreztem és már rángatózott is a bot vége. Hamarosan színpompás test fordult ki a vízből. Szajbling. Na, akkor itt is ez a faj lesz a palettán. Konstatáltam magamban, miközben magamhoz húztam. 
 
 
 
Néhány felvétel után már mehetett is vissza éltető elemébe a kis virgonc. Felettem 40 méterre Zsolt is elcsípett egyet a rohanó vízben és egy pedig lemaradt neki. Nekem a sztrímmer több halat nem adott, mert amint dobálgattam véletlenül a szemem sarkából megpillantottam velem szemben egy szedést a sodorvonalon. Aztán lejjebb még egyet. Pillantásaim most már erősen arra koncentráltak, hogy mi is lehet náluk az étlapon. Lestem a vizet, lestem a levegőt, majd megpillantottam egy a lábam elé sodródó piciny szürke kérészt alig 12-es méretben. Grey Duster lesz az orvosság a problémámra és már nyílt is a száraz legyes dobozom. És valóban, már az első sodortatás halat hozott, meg az azt követő is. A negyedik hal váratott magára kissé, de az is előkerült a gödör aljáról. Volt néhány rontott kapásom még, aztán minden elcsendesedett. Csak a folyó zúgott tovább. Nem jött több szajbling. Zsoltnak se akadt több és tovább is állt felfelé, én pedig követtem őt. Egy derékszögű kanyarnál lévő tágas medence alatt találtam rá megiramodó vízénél,  ahol a tajtékzó vizet vallatta sikertelenül. Feljebb mentünk a gödörre. Én a Keleti oldalát dobáltam sztrímmerrel ő pedig a nyugati oldalán a befolyó vizet vette célba. Nálam a csendes vízben semmi nem mozdult. Felmentem a partra és kémleltem, hátha megpillantok valamit a víz alatt, de semmi. 
 
 
 
Egyik pillanatban Zsolt botja hirtelen felvágódik, erőteljesen hajlong a termetes vendége előtt, majd megkönnyebbülve kiegyenesedik. Elkeseredésének hangot is adott, mert bizony egy nem mindennapi jószág akaszkodott horgára. Elkeseredve próbálkozott még, hátha az, vagy talán egy másik, de nem. Hiába úgy fest ez a víz se egy Kánaán. Elindultunk tovább felfelé a parton, de egy hosszú kb. 300 méteres sekély csobogós részt követően egy széles, mély szinte álló vizű csatorna képét mutatta a folyó. Elbandukoltunk egy darabig a partján, majd a következő kanyart elérve láttuk, hogy bizony ez a jellegű víz van még ameddig a szem ellát. Sajnos az eső illetve a viharos szél nem a mi oldalunkon állt, mert bizony egy centit sem láttunk a hullámok alá. 
 
 
 
A visszafordulás mellett voksoltunk és lementünk a tábor melletti szakaszhoz. Én egy újabb gödröt kezdtem gyóntatni, Zsolt pedig elment fel a sátrakhoz. Mire újra csatlakozott addigra én már 300 méterrel lejjebb jártam és bizony nem tudtam semmi érdemlegesről beszámolni. Szó szerint kapásom se volt. Mivel még elég gyerek volt az idő és a folyó nem hozta azt amit elvártunk tőle, arra jutottunk, hogy elugrunk a tőlünk Nyugatra alig egy kilométerre lévő Gironásjohkára. Utunk egy lápmezőn vitt keresztül, ahol megálltunk a zsombékok közt falatozni egy kicsit. Ugyanis sárgállottak a beérett mocsári szedertől. Bár ez még csak a harmadik napunk volt, de gyümölcsre már nagyon ki voltunk éhezve. Legeltük az áfonyát, legeltük a szedret. Nem érdekelt minket, hogy esik, vagy fúj, vagy, hogy savanykás, vagy épp rothadt mandarin ízű. Csak szedtük és tömtük magunkba. 
 
 
A Gironasjohka -n.
 
 
A folyót egy nyírfaerdőn át értük el. Zúgása már messziről áthallatszott a susogó lombok között. Nem kis meglepetésünkre pont ott léptünk ki a folyó partjára ahol velünk szemben egy sátortábor állott, két ép főzőcskéző fiatalemberrel. Ajvé.... Na ennyit arról hogy egyedül vagyunk 55 km -re a legközelebbi településtől a vadon mélyén. A folyó 20-25 méter széles volt. Egészen más jellegű mint ahol eddig jártunk. Medre durva kavicsos volt. Remény vesztve álltunk neki horgászni, mert ha itt emberek vannak, akkor bizonyára ezt a részt már lehorgászták. De talán nem mindet, vagy mégis? Hamarosan ki is derült, mert azon az 500 méteren, amin esélyt adtunk a folyónak hogy bizonyítson, bizony nem tudtunk egyetlen egy kapást sem kicsikarni. Valami nincs rendben ezekkel a folyókkal. Részben vagy egészben üresek lennének?
 
 
 
Túlhorgászva nem lehetnek, mert nagyon messze és elzárva vannak mindentől. Élettér van, mégis üresnek tűnnek. Sokáig nem morfondíroztunk ezen, mert sarkon fordultunk és visszaballagtunk a táborhelyez. Megérkezvén a reggeli produktív gödörhöz, nimfával még kipenderítettünk néhányat a mélyből és elvittük őket magunkkal vacsorára. Sajnos több nem akadt, így igen sovány estebédnek ültünk neki, ami mellett azonnal megszületett a reggeli távozás gondolata. 
 
 
 

A Tókerülő manőver.

 
Az esti tervnek megfelelően reggel ponyvavárainkat zsákjainkba tömtük és újra ólom léptekkel indultunk neki a ránk váró szakasznak. Tovább követtük a vízfolyást felfele. A nyírfák egyre ritkultak, majd magunk mögött hagytuk az erdőt. Kiértünk újra a hamisítatlan tundrára. Itt már csak magányosan, vagy kis csoportokba árválkodó példányokat láttunk. A folyó széles szinte álló mély vize még közel két kilométeren elkísért látványával minket. Nem tudni, hogy jól vagy rosszul döntöttünk, de akkor a szél borzolta sötét vize nem ígért számunkra sokat. Furcsa hosszú póznára figyeltünk fel az előttünk folyamatosan változó horizonton. 
 
 
 
 A Heli padokat jelölik így erre. Közelebb érve az oszlop körül fa építmények és karámok körvonalai rajzolódtak ki. Falu lenne itt az isten háta mögött? A térképünk nem jelölt semmi ilyesmit. Beérve egy szellem falu közepén találtuk magunk. A pózna egy fényszórókkal felszerelt fény árbóc volt és vélhetően ez a hely a sok karámmal egy ideiglenes rénszarvaspásztor tábor. Áttipegtünk az építmények között, majd a túlsó oldalán megpihenve leültünk egy picit. 
 
 
 
Innen látszott az általunk követett folyó és látványa már nem volt annyira bizalom gerjesztő. Egyre keskenyebb és egyre kisebb vízhozamú volt. Induláskor még úgy terveztük, hogy táborunkat 10 kilométerrel feljebb visszük be a kanyonba és ott próbálkozunk újra, majd onnan keltünk volna át a vízválasztón. 
 
 
 
Itt ülve azonban ezt a dolgot át kellett hogy értékeljük. Végül úgy döntöttünk, nem adunk több esélyt ennek a vízrendszernek és északkeletre fordulva haladunk tovább egy vélhetően adakozóbb folyóhoz.  A Sádgejohka keskeny, de látványos vize keresztezte utunk. Ennek mentén vágtunk neki a 661 méter magas Sádgevári -nak. A patak több helyen felgyűrődött palaszerkezetű sziklák börtönébe tört utat magának, ezzel látványos sziklaformákat, vízeséseket alakítva ki. Medencéiben, a kristálytiszta vízben apró szajblingok cikáztak. Követtük felfele a hegyen, majd átkelve rajta belevetettük magunk az itt elterülő mocsárvilágban. 
 
 
 
Hihetetlen, de itt nem csak a dombok, hegyek lábánál találhatók vizenyős területek, hanem mindenhol. Akár még a hegyek tetején is. Teraszos elrendezésben szám szerint 4 lápmező állta utunkat. A bokáig, de néhol akár térdig érő vizes, hullámzó, süppedős növényszőnyeg valójában hajdani tavak tőzegmohával és egyéb növényi törmelékkel történő feltöltődései. A tengernyi gyapjúsás szélben lengedező pamacsai látványosak, de egyben intő jelei is annak, hogy a terület nem biztonságos. Szerencsére egyikőnk se most jár először ilyen terepen. 
 
 
Pihenő a Sádgevárri mocsarában.
 
 
A vadak által hagyott nyomok, a növénytakaró összetétele és annak elszíneződései számunkra útjelzők. Ezek alapján el tudtuk dönteni, hogy mit vállaljunk be és mit kerüljünk el nagy ívben. A nagy ívben bizony gyakoribb dolog, mert első a biztonság. A süppedő lábat letapasztó, magához szívó talaj több energiát emészt fel. Ziháltunk és ömlött a víz rólunk. Itt kezdtük el érezni a több napja tartó drasztikus kalóriamegvonás fizikai tüneteit. A napi 40 dkg élelem egy kevéske hallal kiegészítve ilyen terhelés mellett durvább dolog, mint egy Norbi Update. 
 
 
 
Több pihenőt tartva lassan emelkedtünk felfelé. Lassan eltűnt hátunk mögött a völgy, de előttünk újak nyíltak. A Goarvevárri meredek déli lankái előtt a Sállejohka völgye rajzolódott ki, majd magasabbra érve megpillantottuk a térségnek nevet adó Cárajávri -t. Tengernyi vizének tükre az őt körülölelő két hegyvonulat között impozáns látványt nyújtott volna, ha azt nem kiizzadva szemléltük volna az üvöltő jeges szélben. A Sádgevárri utolsó egy kilométere kellemetlen tréfát űzött velünk. 
 
 
A Cárajávri felső szigetekkel tarkított része.
 
 
A csúcs előtt több keskeny, de mély kereszt irányú erodált völgy húzódott, melyeket egyszerűbb volt délről a peremen kerülni, mint azokon átkelni. Felérve kísérletet tettünk életjelet adni magunkról a külvilágnak, de telefonjaink térerő hiányában csődöt mondtak. A tőlünk délre elhelyezkedő Cáravárri közel 900 méteres vonulatai leárnyékoltak minket. A térképet, valamint a horizonton látottakat összevetve, azok alapján úgy döntöttünk a tavat délkeleti irányból kerüljük, mivel ez számunkra barátságosabb. Leereszkedtünk a hegyről, majd a Buolzajohka tavakkal, mocsarakkal tarkított medencéjén átkelve elérkeztünk a Cárajárvi délkeleti csücskénél található Gilbeluokta elnevezésű fjordszerű képződményhez. Ebben a szűk mély tóvölgyben húztuk meg ideiglenesen magunk a szélvihar elöl. Málháinkat ledobtuk. Meleg ételt készítettünk, visszapótoltunk némi elveszett kalóriát, ásványi anyagot és folyadékot. 
 
 
Dideregve.
 
 
Teleizzadt tollkabátomat kifordítva a hálózsákomra cseréltem és a málhám nyújtotta plusz szélárnyékba elheveredve bóbicálva pihentem közel két órát. Zsolt is hasonlóképen tett, de ő beöltözve dőlt el egy szikla mögött, mint egy zsák. Magunkhoz térve ismét felpakoltunk és megkezdtük a tókerülő manővert. Közel három kilométert megtéve értük el a Divggajohka völgyét, mely a keleti hegyvonulatról ereszkedik alá. Itt feltöltöttük magunkat folyadékkal, majd a patak vonalát követve elindultunk a hágóra. A meredek hegyoldalban rövid távokat kitűzve, -"majd ha odaérünk, pihenünk"- haladtunk előre tempósan, de soha nem álltunk meg. 
 
 
 
Mindig újabbat tűztünk ki magunk elé. Végül a hágóra érve a Divggajávri melletti sziklákra leülve néhány percet azért pihentettük lábaink. Kifújtuk magunkat majd nekilendültünk ismét. Itt a terep már nem emelkedett, inkább lassan ereszkedtünk lefele. Közben gyönyörködtünk a körülöttünk lévő tájban. A balról elhelyezkedő hosszan elnyúló vonulat havas oldala és a jobbra lévő Davvi-Likca ködbe vesző 828 méterre emelkedő csúcsai vettek minket körül. Előttünk egy a látóhatáron lévő sziklaormon egy szögletes képződményt pillantottam meg. Ilyet a természet nem alkot. 
 
 
 
Az bizonyosan mesterséges. Lassan rajzolódtak ki a részletei, ahogy araszoltunk közelebb. Egy szánkótalpakon álló lakó konténer volt az. Körülötte szemét. Állati csontok, agancsok, szőrmék cafatjai. Nem volt az a barátságos környezet. Ajtaja egy fém rúddal volt betámasztva csupán. Benézve már a látványtól is majdnem bolhát, tetvet, fertőzést kaptunk. Kosz, retek, mocsok, de három ágy és gáztűzhely valamint asztal is. Kicsit eljátszadoztunk a gondolattal hogy maradunk, mivel aznap már 17.5 km -t tapostunk le és még 8 várt ránk, de úgy döntöttünk a látvány miatt, hogy nem ez lesz a szállásunk éjszakára. 
 
 
 
Előbb azonban málháinkat ledobva elmentünk a közeli tengerszemekhez ivóvizet meríteni. Amint indultunk volna vissza akkor pillantottuk meg azt az érkezési irányunkból sebesen maga alatt függönyt húzó felhőfrontot, ami felénk tartott. Szaporáztuk a lépteinket, de a konténer előtt 80 méterre úgy nyakon öntött minket, hogy bizony NEM VOLT ÖRÖM NÉZNI. Szaladtunk, ahogy tudtunk. Málháinkat bedobáltuk a konténerbe és beugrálva magunkra csaptuk az ajtót. A ruháinkból csavarni lehetett a vizet. Levetkőztünk, kiteregettünk. Begyújtottuk a gáztűzhelyt és néhány perccel később kellemes elviselhető klíma kezdett kialakulni belül. 
 
 
 
Kinn fergeteges vihar tombolt. Szakadt az eső. A szél lökdöste a bádog kasznit, az ég dörgött és cikáztak a villámok. Riadt szemekkel kémleltük az ablakon keresztül a kinti világot és bíztunk abban, hogy a Faraday kalitka majd megvéd minket. Kissé rendet vágtunk. Az asztalon lévő rothadó ételmaradékot eltakarítottuk. Az ágyon lévő matracokat megforgattuk, így a tisztább fele került felülre. Vacsorára hagymás, szalonnás rántottát készítettünk magunknak, majd elpihentünk. Bár nem horgásztunk, de egy igen hosszú és tartalmas nap állt mögöttünk és igen jól esett a puha ágyon elnyúlva ejtőzni egyet. 
 
 
 

Egy derűs nap. 

 
A nap történésein elmélázva hamar álom jött a szemünkre. Reggel kialudva ébredtünk. Kihasználtuk még a gáztűzhely nyújtotta luxust egy reggeli elkészítéséhez, majd összepakoltunk és elhagytuk ezt az igen visszataszító, ámbár kényelmesnek bizonyult menedéket. Az esti éjszakai vihar nyomait már csak a növényzeten pihenő esőcseppek őrizték. A szinte felhők nélküli égbolton a felkelő nap sugarai végre akadálytalanul érhették el és melegíthették arcunk. Körülöttünk tenger szemek, kisebb és nagyobb tavak sora. Egy quad által hagyott nyom mentén haladtunk tovább északkeleti irányba. 
 
 
 
A Doaresjohka egy mellékágát elérve letértünk arról és az egyre nagyobbra hízó patakocska vonalát követve haladtunk. Előttünk a horizonton Njukoaivi és az előtte lévő meredek erodált oldalú kisebb hegyek tűntek fel. Utunk következő állomása a Jeardnejohka ezen hegyek déli lábai előtt halad el. A hatalmas hegyek könnyen megtévesztik a túrázót a távolságok megítélésében. Méretüknél fogva közelinek tűnnek, mégis nagyon messze vannak. Ahogy ereszkedtünk lassan lefele, úgy változott körülöttünk a növényvilág. A kezdetben az ősz színeiben pompázó alig bokáig érő cserjés egyre magasabbra tört. 
 
 
 
A patakvölgyet egyre szélesebben övező mocsárvilág, abban pedig a zsombékoson megtelepedett terebélyes törpenyír és fűz bokrok egymásba fonódó hajtásai töltötték ki. Mindezek komoly akadályt jelentettek. Igyekeztünk hát magasabbra kerülve az alacsonyabb növényzetű zónában maradni addig, amíg ez lehetséges volt. A Doaresjohka széles főágát elérve követtük a medrének vonalát, aminek a mentén alig egy kilométert haladva elértük a Jeardnejohka -t a Badje Luopal alatt. Meglepetésünkre a két víz mennyisége együttesen is messze elmaradt attól ahol eddig próbálkoztunk.
 
 
 
 A látottak ellenére tábort vertünk, majd elugrottunk a tőlünk alig 30 méterre lévő kisebb gödörre ebédre valót fogni. Már a legelső dobásra egy tenyérnyi hátúszó törte át a víz felszínét és lavórnyi burvány közepette tűnt el a piciny palmerem. Vad kirohanásait követően hamar tenyeremben landolt a termetes pér. Félre raktam, majd fogtunk még néhányat. Miután meglett a Zsoltnak tetsző méret elvonultunk ebédet készíteni, ebédelni. Az első alkalom volt, hogy nem esőben kellett ezt csinálnunk. Kellemes volt a szokatlan meleg. Hamar lekerültek rólunk a kabátok és pulóverek. A délután folyamán, botor módon ezek nélkül indultam horgászni. Pusztán egy hosszujjú pólót és egy vékony esővédőt magamra véve indultam útnak. 
 
 
 
A kellemes hőérzetet egészen addig élveztem, amíg az első felhő el nem takarta a napot. De ekkor már messze jártam a sátortól. Lefele indulva 2 km -t haladtam. A kevéske víz ami a mederben csordogált szélesen szétterült. Alig volt benne mélyebb gödör. Amit meg találtam benne az üresnek bizonyult. Igen le voltam lombozva és már azon gondolkodtam, hogy holnap menjünk -e vagy maradjunk, amikor egy szélesebb és mélyebb teknőből a nimfámra ráakaszkodott egy újabb pér. Megtörni látszott a jég. - Mégis lenne hal a vízben? Igen. Itt már a folyó a betorkoló patakoknak hála, közel háromszor annyi vizet szállított, mint ahonnan elindultam. A következő teknő, bár méreténél és jellegénél fogva többet vártam tőle, már több halat tartott. Még két hal. - Alakul. Még lejjebb érve, a patak két mellékágának ismételt találkozása alatt képződött hosszú medence segített a döntésben. Maradunk. 
 
 
 
A partján állva figyeltem. A sodorvonal mentén szép nagy szedések törték meg a felszínt, majd néhány pillanattal később pedig már a horogtól fékevesztetten, ugrálva menekülő pér. Nem zavartatták magukat. Nem voltak félénkek. Míg az egyikükkel birkóztam, addig a többiek nyugisan táplálkoztak tovább. Szépen adogatták egymásnak a stafétát és egyiket a másik után szedegettem, de volt egy nagyon nagy gond, az idő. A nap a nyugaton lévő hegyek mögé bukott és a hőmérséklet kőként zuhant. Le. Vékony öltözetem miatt nem kockáztathattam egy megfázást, így a mókát későbbre halasztva visszaindultam a táborhoz. A folyóparti zóna mindkét oldalt csaknem járhatatlannak bizonyult a fűzbozót és mocsarak miatt. 
 
 
Így a déli parton lévő kopár domb vonulatára mentem ki és így kicsit több mint egy órás erőltetett menetet követően értem vissza. Zsolt még a tábor felett lévő tó sekély, de széles levezető árkát ostorozta. Számára ez a szakasz bizonyult eredményesnek. A felszínen húzott piciny leming utánzata, egyik halat a másik után csábította a felszínre. Vadul, őrjöngve csapdosták, amíg fenn nem akadtak, vagy rá nem jöttek a csapdára. Végül a folyó termetes pérjeivel bizonyította nekünk, hogy érdemes maradnunk. Igaz nem ezen a szakaszán, de érdemes. Ezzel a gondolattal hajtottuk aznap álomra a fejünk és bíztunk abban, hogy jól döntöttünk.
 
 
 

Csukás remények.

 
Másnap a sátorból kilépve sötétszürke égbolt köszöntött le ránk. A környező hegyek ismét felhőkben úsztak és a szőrös táj dacolt a viharos széllel. Nem ilyen napra szerettünk volna ébredni, mivel ezt a napot a csukáknak szántuk. Szélviharban tavon legyezni nem ép egyszerű dolog pláne nem akkor, amikor tenyérnyi pamacsokat próbál kijuttatni az ember. Egy kiadós reggeli után jól beöltöztünk. Dupla naci, alá öltözet, pulóver, tollkabát, rá a túra majd az esőkabát. Igen hideg volt. A több kilométernyi séta során mégse sikerült kiizzadni. Célunk a tábor felett elterülő tórendszer és az azt övező mocsár világ volt. 
 
 
Tábor a Badje -Luopal alatt.
 
 
Az ingoványos mocsárban lévő lyukak, nagyobb vízfoltok itt mind nagyon jó csukázó helyek. Ennek reményében cuppogtunk be az első foltoz. Dobtunk egyet, dobtunk kettőt, majd még jó sokat és bár a helyszín ígéretesnek tűnt, valahogy mégsem mutatott nekünk egyetlen egy krokodilt sem. Légycserében ezen a vidéken nem kell gondolkodni. Gyakorlatilag bármit elhúzatunk az orruk előtt, azonnal rávágnak, de akkor nem ez történt. Vélhetően üres volt a víz és a felette lévő folt sem adott halat. Az azokat összekötő árkokat is szépen szisztematikusan fésültük át. Semmi, pedig csukázáshoz kimondottan nagyon jó takony idő volt. 
 
 
 
Egy bő órás szenvedés után megtört a jég. Zsolt sárga pamacsát egy alig szobányi lyukban elragadta végre egy pofásabbnak mondható példány. Sajnos követője nem akadt, de feljebb az alig egy méter széles árokban sikerült egy társát megugrasztani. Nem volt több reményünk a lyukakban, így feljebb mentünk egy tágasabb közel 6-7 hektáros tóra, melynek déli oldalán, durván csipkézett partszegélye ígéretesnek tűnt. Itt az öblöket vallattuk, illetve a nyílt vízre is kikacsingattunk néha. Az OPST Commandp Head lövőfej itt igen jó választásnak tűnt. A szélben nem volt szükség többszöri lengetésre a légy kijuttatásához. Minta egy pergetőbottal dolgozott volna az ember. Egyetlen suhintásra repült ki a pamacs 20-25 méterre. 
 
 
 
Hiába ezzel a technikával még barátkoznom kell. Csakhamar számomra is szerencsésebbre fordult a nap, amikor az első csuka megjelent a legyemet üldözve csapdosva. Elsőre nem, de a második dobásra bizony elragadta a kis jószág az épp kiemelni szándékozott csalit. Bárcsak sok ilyen lenne, de a tőzeges, löszös medrű tó itt sem volt adakozó kedvében. Felaraszoltunk a tó felső lapos zsombékokkal, szigetekkel tarkított végéhez. Zsoltnak itt csupán egy rajongója akadt, de többszöri nekifutásra sem sikerült barátságot kötniük. Nekem a partszegély inkább csak stabilnak sem mondható dobóállást nyújtott. A nyílt vízfelületet bombázva egy tágasabb öböl viszont még négy elbénázott kapást, lemaradást eredményezett. Még elszórakoztattuk, vagy inkább gyötörtük magunk egy darabig a veszélyes ingoványba bóklászva az ígéretesnek tűnő foltok megközelítésével és megdobásával, majd úgy döntöttünk a csuka projektet aznapra felfüggesztve inkább meglátogatjuk a közelben megbúvó kis patakot. A kanyonvölgy északi meredek falának tövében egy csekély vízhozamú patakocska szállít vizet az alatta elterülő tóba. A tó fölötti csatornaszerűen kiszélesedő folyásán hamar találtunk gázlót, majd az északi oldalán a sekély vízben lépkedve, szemünket meresztgetve kémleltük a szél által erősen korbácsolt vizet.
 
Ez már majdnem 50.
 
 
Egy erősebb és mélyebb kiszélesedés állta utunk, melyet egy mellékágon kerültünk meg. A víz által körülölelt sziget felett a patak már kavicságyon futó gyors folyású patakocska képében jelent meg előttünk. Vize kevésbé volt fodros, így perceken belül megláttuk az első bokrok ágainak takarásában lebzselő termetes péreket. Zsolt átengedte az első dobást. Térdre ereszkedve közelebb araszolva tettem a piciny száraz legyet a halak fölé, és ahogy az a nagykönyvbe írva vagyon egyenest egy termetes hal szájába sodorta azt. A sekély vízben szinte minta a farkára állva ágaskodott volna fel érte, úgy hörpintette le azt, majd csak vad, hosszan elhúzódó harc végén volt hajlandó kamera elé állni. Zsolt sem tétlenkedett. 
 
 
Hopla -hopp!
 
 
Feljebb sétálva a folyáson ő is hamar kiszúrta a rá várakozó példányt, majd ugyanúgy forgatókönyv szerint meg is akasztotta. Helyben voltunk. Indulhatott a móka. A felszínen egyre több kérész jelent meg, mely megmozgatta a felszín alatti sokadalmat. A megkerült mély víz felszínét egyre nagyobb gyakorisággal törték meg loccsanások. Beállva egy lefele hosszan elnyúló kavicspadra elérhetővé váltak. Az előttünk elterülő közel 3 méter mély víz alja feketélett a pérek hadától. Kisebb csapatokban kószálva keresgéltek és emelkedtek a felszínre egy-egy csemege láttán. Mit mondjak, mint egy akvárium. Számolatlanul fogtuk a termetesebbnél termetesebb halakat. Szinte folyamatosan szinkronba fárasztva azokat. Kicsi 40 centi alatti példánnyal nem hozott össze bennünket a sors. 
 
 
 
Görbülnek a botok, folyik a kitermelés a halbányában.
 
 
Ez csak a nagyok birodalma volt. Csendesen álltunk és vártunk, míg közelünkbe nem ért egy-egy szedegető, példány. Majd a mozgási útvonalába kb. másfél méterre arrébb letett legyet elérve, lelegelte azt. Néha, átfagyva kiszálltunk a vízből felmelegedni. A meredek zergéknek való hegyoldal vöröslött az őszi színeiben pompázó kék áfonya leveleitől. Hívogató volt egy kis csemegézésre. Ide kaptattunk fel és tömtük teli a bendőnk a csemegével. Szinte kifogyhatatlan mennyiségben álltak rendelkezésünkre a tömött foltok. A kilátás a tóvölgyre, a sziklák kiszögeléseiből kihajtó virágok sokaságával pazar volt. Teltek is a memória kártyák rendesen.  
 
      
 
 
 
 
Végül még visszaereszkedtünk. Megfogtunk még néhány halat, amit nekünk rendelt a sors, majd miután már nem volt több jelentkező elkezdtünk az északi parton a tábor felé ballagni. Sűrű bozóttal, sziklákkal tarkított terepre tévedtünk. A meredeken lefutó hegy lába és a mély folyás közé szorulva. Átverekedtük magunkat rajta, majd a nagy tó felső delta vidékére még beugrottunk egy csukás próbát tenni. A mellékágak sokszor keskeny labirintusát igen nehéz volt a tomboló szélben megdobálni, és ha sikerült is, akkor sem volt érdeklődő a pamacsainkra. Az a másfél óra amit itt elvesztegettünk erre, hamar elrepült. 
 
A hazai sztereotípiákkal ellentétben az északi sarkkör felett nem csak igluk és eszkimók vannak.
 
 
Átfagyva hagytuk magunk mögött ezt a helyet és meg sem álltunk a táborig. Ott, az az melletti folyásból fogtunk egy-egy halat még vacsorára és azt követően már csak azok elkészítésével, a vacsorával, és az aznapi történések kiértékelésével foglalatoskodtunk. Bár a csukás álmaink nem igazán váltak valóra, de el kell mondani, hogy ez volt az első nap, amikor a fogások alapján nyugodtan kijelenthettük, egy igen jót horgásztunk. 
 
 
 
 

Egy rövid, de hosszú nap. 

 
Az időjárás az éjszaka folyamán sem fordult a mi oldalunkra. A viharos szél tombolt és kisebb nagyobb megszakításokkal esett. Másnap reggel a sátorból kibújva, a ránk ereszkedett esőfelhők szürke tekintete fogadott ismét bennünket. Ez a táborunk folyás mentén történő áthelyezésének a napja volt. Bekaptunk néhány falatot, majd gyorsan visszatömtünk mindent "csigaházainkba", vagy zsákjainkba. 
 
 
 
Hátunkra kaptuk. Még egy utolsó pillantást vetettünk a hátra hagyott placcra, nem e elmaradt valami és már raktuk is egymás után a lábainkat. Elindultunk a folyás déli oldalán lefele. A meder sűrű növényzettel benőtt mocsaras parti sávját kikerülve több száz méterre eltávolodtunk attól. Felkapaszkodtunk az az mentén falként magasodó dombélre és azon bukdácsoltunk végig. 
 
Morénasáncon át.
 
 
Fel és le mint a hullámvasúton. Kisebb patakok sora, moréna sáncok, mocsarak keresztezték utunkat, de mi konokul tapostunk keresztül mindenen. Az eső ráeredt és tacsakosra áztatta a külső ruházatunkat. Szedtük a lábainkat. Néhány kilométerrel lejjebb már igyekeztünk a folyó felé közelíteni, majd úgy 4 kilométer megtételét követően a dombél befordult a folyás felé és az keresztezve ennek útját, egy áttörést hozott létre. Itt a víz hosszan kövek között zúgva tört magának utat és alul egy hosszú teknőt hozott létre, közvetlenül a domb vonulatának szélénél. Itt nem volt se bozót, se mocsár, ugyanakkor félúton van a folyó alsó és felső eddig még nem látott részei között. Ideális hely a sátrak felállítására. Azonnal lepakoltunk és a viharos széllel és szakadó esővel dacolva felállítottuk új táborhelyünk. Amint elkészült, azonnal oltalmába bújtunk. Még 11 óra sem volt, amikor elheveredtünk. Még az egész nap előttünk állt. Új hely, új kalandok, új remények. Remények!!!! A hálózsákból lestünk kifelé és reméltük, hogy mihamarabb vége lesz ennek az ítéletidőnek.  
 
Másnap az új táborhelynél.
 
 
Olajos magvakat és zabszeleteket csócsálva, olvasgatva, stand up comedy -t, Dombi, Hadházi Laci és Kovács András Péter örökzöldjeit hallgatva teltek a kínosan hosszúnak tűnő percek. A percekből órák lettek, de nem változott semmi. A szélben csattogó ponyván továbbra is hangosan kopogott az eső. Fáradtan, az elmúlt napok történésein elmerengve álom jött a szememre, majd az időben ugorva egyet órákkal később este 6 körül ébredtem fel. Jól esett a délutáni szieszta, de nem így képzeltem el ezt a napot. A hálózsákom résén kilesve nem láttam jelentős változást, így maradtam bent. Zsolt sem igen akaródzott felderítő körútra menni. Ő is csak a királyok ösvényét járva mozdult ki néha-néha. Hiába! Nem minden fenékig tejfel erre! Sok évvel ezelőtt az ilyen idő sem  tudott a sátorban tartani még egy percet sem. Azóta sokat változtam én is. A kor előre haladtával mindent másként értékel, tesz az ember. 
 
 
 

Borúra derű.

 
Igen hosszúnak tűnő pihenő után voltunk túl másnap reggel. Felébredve és hallgatózva nem hallottam az égiek kopogását a menedékem falán. Bizakodva dugtam ki orrom és néztem körül. Igen! Elállt az eső. Bár az égen még számtalan felhő rohangászott a szélben, de egy sem úgy nézett ki mintha áztatni akarna bennünk. Gyorsan kihámoztam magam, majd gázlóruhám felvéve azonnal a botért nyúltam. Zsolt még pihengetett. Nem akartam felzavarni, de az időt sem akartam a tájba történő merengéssel tölteni, ezért a sátrak melletti medence vallatására indultam. Alapjában véve a "házi" gödröt nem vallatjuk, csak a maradék felesleges időben. Mint pl. most a közös reggeli előtt, vagy vacsora után. Leballagva láttam, hogy az előző napi eső szintemelkedésben már jelen volt a mederben. 
 
Mellékágak kesze-kusza szövevénye, a lehetőségek tárháza.  
 
 
Közel 25 cm-el volt magasabban a víz, de ugyanúgy kristálytiszta. Az áttörésből sebesen, tajtékozva érkező víz a medence felső végében lévő nagy sziklatömbökön törve szelídült meg. A mögöttük létrejött hosszan elnyúló sodorvonal mentén ejtettem be parányi palmerem. Az első dobás azonnal halat hozott. Nem volt az a nagy díjbirkózó pér, de a 40-et ez is ütötte. A társára sem kellett sokat várni, az is hamarosan követte őt. Aztán csend lett. Nem adott több halat a gödör. Sem fenn, sem lenn. Zsolt is előbújt szövet barlangjából. Felballagtam hozzá és közösen megreggeliztünk. Miután "nem laktunk jól" a tábortól lefele lévő szakasz felderítésére indultunk. A folyó a tábor alatt néhány száz méterre több mellékágra szakadva rohant neki a szemben lévő hegy lábának, ahol derékszögbe megtörve fordult délre. Másfél kilométert átvágva a pusztán, levágtuk ezt a kanyart és jóval lejjebb egy hosszan elnyúló rapidnál értük el a partját. Ígéretesnek tűnt a hely. Zsolt azonnal a kissé magas partól indította az első dobást a lába előtt lévő mélyedés felett hullámozva elhúzó vízre. Azonnal kapása volt és már görbült is az 5-ös Stickmann. Még össze sem szereltem a kamerát, de már a másodikat penderítette ki a habokból. 
 
 
 
Majd a harmadikat. A negyediknél már sikerült néhány snittet produkálnom. Ő maradt, én pedig lejjebb kerülve átballagtam a túlpartra és a rapid alatt szélesen szétterülő vizet kezdtem tesztelni. Nálam vélhetően halhiány miatt nem működött a dolog. Dobtam, de semmi. Dobtam és megint semmi. Zsolt botja meg folyton hajladozott. Cserélgettem a legyeket. Szárazra, majd nimfára. Majd megint vissza szárazra. Zsolt átállt velem szembe és megint csak karikába görbült a botja. Én pedig csak a legyeket áztattam sorra. El tellett egy kis idő, mire egy kisebb szedést látva az arra rásodortatott legyem végre leszedte a gyűrűk gazdája, de sajnos nem volt követője. Zsoltot magára hagytam és felfele lépkedve felmentem a rapid fölött lévő hosszú egyenes húzós részre. Itt lépésről lépésre vizsgáltam át a kavicsos medret. 
 
 
Itt sem unatkoztunk. Folyamatosan görbültek a botok.
 
 
Szememmel halakat, azok jelenlétét fürkésztem. Jó százötven métert megtéve egy medertörés alatti mélyebb vízből jött száraz legyemre az első jelentkező. A hosszas kapástalanság után meglepetésként ért, de ült az akasztás. Kivettem, majd jött a következő, meg az azt követő. Végre én is megtaláltam őket. Bő egy órára le is kötöttek az itt lévő halak. Zsolt közel ennyi idő múlva ballagott fel hozzám. Néhány szót váltottunk, majd elment följebb két mellékág találkozásához. Ismét jó helykiválasztás volt részéről, mert fel-fel pillantva felé folyton görbülni láttam a botját. Egyiket fogta a másik után. Én még maradtam egy fél órát, mert az általam választott hely halai még marasztaltak kicsit. Miután éreztem, hogy már nem látnak szívesen én is feljebb mentem. 
 
 
 
A Zsolt mögött érkező mellékágban foglaltam helyet. Itt egy alámosott szakadt part tövében, a nekifutó vízben kerestem a halakat és bizony az apró kavics felett nem is kellett nagyon erőltetni az embernek a szemét, hogy kiszúrja őket. Az első halak még hajlandóak voltak a piciny 12 -es Grey Duster -ért felemelkedni, de miután már a sokadik hal akadt a horogra inkább a nagy rézfejes nyúlszőr nimfa jött be nekik.   Zsolt is csatlakozott egy idő után. Az ő nagy kék Wooly Bugger -ét is simán elmarták. Míg bírták a halak addig párosan görbültek ismét a botok. Miután vége szakadt a jónak elsétáltunk vissza a kezdő helyre. Itt megfogtuk magunknak az ebédre valót és visszasétáltunk a sátrakhoz. 
 
 
Pirított szalonnás, gombás pér. Jó étvágyat! 
 
 
A túra nem csupán a halfogásról szól. Időben legalább annyit tölt ki a sütés-főzés és egyéb tábori teendők, mint a horgászat. Asszonyok nélkül kibontakozhatunk a primitív gasztronómia terén. Míg Zsolt a halak tisztításával és filézésével foglalta el magát, addig én tüzet raktam és összevadásztam az egyetlen ehető gombát a környéken. Egy jó nagydarab Érdes tinóru volt az áldozat. Még az előző nap láttam meg, a törpenyír között lapulni, ahogy a szakadó esőben táborhelyet keresgéltünk. Ez feldobta kissé az étrendünket. A szalonnát kockára vágva megpirítottam, majd hozzá adtam az apróra vágott fok és vöröshagymát. Miután üvegesre párolódott belehelyeztük a felszeletelt halat és gombát. Némi fűszerrel megbolondítottuk és főt rizzsel körítve fenséges ebéd lett belőle. Szaftos és jó ízű. 
 
 
 
Elbeszélgettünk kicsit, majd a primitív főzés után primitív mosogatás következett a folyóparton tépett homokos mohával. A nomád karcmentes ragyogás titka. Soha egyetlen egy utamon nem használtunk, vagy használtam, vegyszert. Nincs rá szükség. Eltelt néhány óra mire mindennel végeztünk. A nap aranyló fénye vakított a nyugati horizont felől. Volt még idő, így megnéztük mi terem a tábor felett. Elsőként a több száz méter hosszú rapidot vettük górcső alá, de átütő sikert itt nem értünk el. 
 
A szivárvány hídja alatt.
 
 
Az felett a folyón egy széles tószerű  medence volt. A víz csendesen húzott benne. Még le se értünk a partjára, de már láttuk, hogy az itt lévő halak bizony igencsak étvágyuknál vannak. Hatalmas gyűrűk és lustán kivillanó hátúszók árulkodtak erről. Mindketten azonnal megtaláltuk a helyünk. Én a medence alján a megszaladó víz előtt halakat vettem célba. Zsolt pedig a közel 50 méterrel feljebb lévőket. Nem unatkoztunk itt sem. Egyik hal jött a másik után. A csendes tükör vízen kimondottan nagy élmény a száraz legyezés. A látott szedések elkövetőit egymás után vadászgattuk le. 
 
 
Kérészrajzás a naplementében.
 
 
Délről a szél felhőket sodort fölénk és azok hosszan lelógó lábai áztatták végig a tájat. A nyugovóra készülő nap aranyló sugarai az esőcseppeken megtörve szivárványt festettek az égre. Az elvonuló záport követően még jobban megelevenedni látszott a víz. A kicsiny szürke kérészek ezrei keltek ki és járták násztáncuk a víz felett. A halak habzsoltak. Mi pedig kihasználva a helyzetet szinte napnyugtáig fogdostuk őket.      
 
  
Séta a lenyugvó nap aranyló fényénél.
           
 
 
 
 

Lejjebb a folyón. 

 
Jól elnyújtottuk az éjszakát. Elmúlott nyolc mire kikeveredtünk a hálózsákjainkból. Kényelmesen készültünk neki a napnak. A folyó szintje apadt a tegnapihoz képest. Az előző naphoz hasonlóan lefele vettük az irányt. Maradt még egy két homályos folt a folyáson, ami feltérképezésre várt. Átmenetileg megálltunk azon a helyen ahol az előző napon kezdtünk, de mivel most Zsoltnak sem adott sokat, így hamar lejjebb találtuk magunk. A rapid alatti szétterülő és hosszú, egyhangú meder nem tartott halat. Végig dobáltunk közel 300 métert a semmiért. A víz utána egy fő és egy kisebb mellékágra szakadva egy szigetet ölelt körül, majd ismét együtt folytatta útját. 
 
 
A szigetcsúcs alsó végénél már a kis mellékág sekély vize is hallal vigasztalta meg Zsoltot, engem meg a főág sziklái mögött megtörő víz szórt meg néhány pérrel. Nem voltak igazán nagyok, de száraz léggyel aznapi bemelegítésnek tökéletes volt. Nagyobbakra vágytunk, így hamar tovább álltunk. Széles, de folyton változó mélységű kavicsos meder következett. A folyás itt megszelídült. Felszínét csupán a viharos szél fodrozta. Nem láttunk benne szedést. Itt-ott beállva teszteltünk egy-egy szakaszt. A szemközti part széle mélyebbnek tűnt és ez felett elsodortatva a legyet csakhamar jelentkezett az első termetes példány, majd még egy. Zsolt is belelendült. 
 
 
 
A botok non stop görbültek. Kerülgettük egymást, hol itt, hol ott próbálkoztunk, attól függően, hogy épp mely részén találtunk táplálkozó halakat, de alapvetően egy közel 100 méteres szakasz halait rémisztgettünk csak. A hely annyira jónak bizonyult, hogy szinte az egész délelőttünk és a kora délután itt telt el. Miután a kapások száma megritkult és a gyomrunk ételélt kiáltott, vissza ballagtunk a táboroz ebédelni egyet. 
 
 
 
Mint említettem a megfogott halakat kellő tisztelettel dolgoztuk fel és fogyasztottuk el. Igyekeztünk az adott körülményeket figyelembe véve gasztronómiailag kihozni belőlük a maximumot. Zsoltnak speciál a kövön sütés jött be, amikor is a tűztér fölé két kb 2 centi vastag kőpala lapot helyeztünk. Ez volt a legpraktikusabb is, mivel a két lap közötti rés fölé stabilan oda lehetett helyezni az edényeket, mellette pedig a halak szépen megsültek az átforrósodott kövön. Míg azokba felforrt a víz, vagy megfőtt a rizs. De egy, a terepen talált grillrács is hasznosnak bizonyult. 
 
Le kell szögezni, hogy az édesvízi halak, így a pér sem egy kalória bomba. Fedezi a napi fehérje és némi ásványi anyag szükségletet, de igazából ezen, hosszú távon elélni nem igazán lehet. Zsírt alig tartalmaz, így hajtóanyagként számunkra szinte jelentéktelen. A környezetünkben talált bogyók sem azok. Bár ezen a túrán láttam életem eddigi legbőségesebb áfonya termését, de ha csak azon és a halon kellene tengődni, azzal csupán az éhenhalásunkat odáznánk el. 
 
A vadon nyújtotta környezetbarát mosogatószivacsa a homokos moha.
 
 
A pepecselés és eszegetés után kicsit lazítottunk, majd a maradék időt elütve kicsit dobálgattunk a házi medencén. Zsoltnak engedtem át a lehetőséget, aki szárazzal, majd nimfával próbálta elcsípni az ott rejtőző halakat. Én itt csak filmeztem. Később lejjebb mentünk. A teknő alatt szétterülő és termetes kövek között csobogó víz ismét összeszűkül és ott egy kisebb medencébe ront bele heves áramlattal. Nem hagyhattunk ki a lehetőséget, hogy ki ne próbáljuk. 
 
A házi medencében.
 
 
A szűz medence butácska halai nagyon agresszíven verték le legyeink a felszínről. Palmer, Grey Duster egyre ment. Ha jól sodródtak, akkor a hal nem maradt el. Volt hal, amit kétszer is megakasztottam. Palmerrel a heves bevágással eltéptem az előkét, majd a következő sodortatás Grey Duster -rel visszahozta a halat és azzal a legyemet is. Jól elszórakoztunk itt és számolatlanul fogtuk a szebbnél szebb halakat. Szép zárása volt a napnak. 
 
A kétszer akasztott pér, amely visszaadta a legyem.
 
 
 
 

A krokodilok nyomában.

 
A következő reggelen sem mutatott semmi újat a tundra. Szeles és borongós idő volt, mint általában mindig. Megint én ébredtem előbb. Kinézve a sátramból, láttam, hogy a folyó vize visszaállt az eredeti szintre. A tábor előtti medence nagy sziklatömbjei mögött eltűntek a hosszú sodor vonalak. Barátságosabb és gázolhatóbb lett. Zsolt ébredéséig kihasználtam az időt és beöltözve azonnal a sziklák közé tipegtem. Tegnap a száraz léggyel teszteltem, most viszont lehetőség nyílt a nimfázásra. Rövid pórázon hajítottam be az erős sodrásba a hosszított 8-as nyúlszőr nimfát, mely jelentős tömege révén, szinte kőként csobbant a vízbe. Annak rendje és módja szerint azonnal mélyre szállt és a közel másfél méter mély gödör alját kezdte szántani egészen addig, amíg valami eleven el nem ragadta. Görbült a bot és már ugrott is egy gyönyörű gyertyát a termetes pér. Rövid, de intenzív fárasztást követően mehetett vissza és a következő dobásnál már egy másik társának adta át a lehetőséget. Mert bizony a következő dobás is egy hal szájába akadt, meg az azt követő is. Néha egy-egy sodortatás üresen maradt, de alapvetően úgy festett a szűk gödör alja tele van hallal. Érdekes mód az előző napon nem tűnt ennyire jó helynek. A kilencedik hal kiemelését követően bújt ki Zsolt a sátorból. A mókát megszakítva felmentem hozzá. Elújságoltam neki, hogy milyen kis halbánya mellett vertünk tábort, majd megemeltük a vércukor szintünk és elindultunk az aznapi etapra. 
 
A házi medence harcias hala.
 
 
Ezt a napot a csukáknak szántuk ismét. A táborunktól délkeleti irányba fekvő Soagnojávri felső torkolatvidékén található kicsiny alig 3 hektáros tavacska volt a célunk. Hogy miért pont egy jelentéktelennek tűnő vízfoltot választottunk a sok több négyzetkilométernyi vízfelület helyett? Erre egyszerű a válasz. Emberi léptékű, sekély csipkézett és sással borított partszegélye ideális vadászterület a krokiknak. Elhiheti a kedves olvasó, még egy ilyen tavon is nehéz megtalálni őket. Már ha vannak egyáltalán! 
Próbáltuk a távot kiegyenesíteni, ami aznapra tervezve volt, mivel két kilométernyi nehezen járható mocsaras, zsombékos választott el minket tőle. Eltávolodtunk a folyó vonalától és attól távol haladva kerültünk lejjebb. Az időjárással megint nem volt szerencsénk. Az erős viharos szél még a nehéz bőrkalapot is lesodorta a fejemről. A Soagnojavri előtt a folyó egy széles, a mocsáron keresztül hosszan kanyargó csendes mederbe érkezik. A rohanó és megszelídült víz, már első ránézésre is ideális pérbánya, hiszen az alatta lévő közel 10 négyzetkilométernyi vízfelület komoly potenciállal rendelkezhet. A torkolat előtti magaslatról néztük az alattunk elterülő hatalmas vízfoltokkal tarkított tájat, majd a lábunk alá pillantva a szinte összefüggő áfonya mezőt. Nagy kövér szemű bogyóival csábítóbbnak bizonyult, mint maga a halbánya. Közel egy órát ellegelésztünk rajta.
 
Itt a folyó vége. Háttérben a Soagnojávri  vizi világa.
 
 Meg sem tudnám mondani hány marékkal ettünk a finom fanyar gyümölcsből. De az biztos, hogy a kezünk és a szánk széle kéke- lila lett tőle rendesen. Miután elteltünk vele elindultunk végre az alig pár méterre lévő vízhez, hogy megejtsük az első dobásokat. Itt még a nehéz tüzérség a parti bokroknak lett támasztva és az ötös botokkal kezdtük pér reményében korbácsolni a vizet. Remény? Itt erre nem volt szükség. Megint beletenyereltünk a tutiba. Egymás mellett állva szedegettük ki a halakat a vízből, mint a réten az áfonyát. Előbb száraz léggyel, majd utána nimfázva. A víz mélysége itt igen nagy volt. Közel 3 méter. A nagy és nehéz nimfáink csak néha-néha érték el a feneket. Viszont útonálló a mélyben bőven volt. Itt el voltunk egy darabig és már majdnem el is felejtettük azt, hogy miért is indultunk. Igazán nagy pér nem akadt, de amik jöttek azok mind verték a 40 centit. Miután kezdtek gyérülni a kapások elővettem a nehéz bombázót. Ki tudja, mi ólálkodik a mélyben még. A 275 -ös lövőfej ismét röpítette a távolba a fluo sárga pamacsot. Miután elmerült a sodrás lassan húzta keresztbe át a medren. Néha bele-bele pöccintettem, hogy élőbnek tűnjön. 
 
 
 
A sokadik dobásra elkapta valami, de hamar lerázta magát. A mély víz felső rétegeibe érte a támadás, így nem gondolnám, hogy csuka lehetett a tettes. Sokkal inkább pérre tippelnék. Mert az itteni pérnépnek bizony semmi se szent. Egy idő után a dobások mind reménytelenebbé váltak. Ha lett volna csuka odalenn az már biztos rácsimpaszkodott volna. Zsoltnak se akadt több pér, így úgy döntöttünk visszatérünk az eredeti terveink folytatásához. Irány a térképen kinézett kicsiny tó. Eltávolodva a parttól belevetettük magunkat a mocsárba. A hullámzó tőzegmezőn alig találtunk átjárót, de ügyesen lavírozva egy szilárd talajú sziklás magaslatra kaptattunk fel. Innen már beláttuk az egész tavat. Megérkeztünk. Fentről nézve, a tó vize kristálytiszta volt. Sekély alig 1-2 méteres vizében alulról hosszan fűszál szerű növényzet tört a felszín irányába. 
 
 
 
Partját a nyugati oldal kivételével mindenhol sásos, zsombékos szegélyezte. Mivel nem volt túl nagy, így úgy döntöttünk körbe horgásszuk. Elindultunk hát és mindenki ment a saját feje után. Dobáltuk a köves partszegélyt, semmi. Dobáltuk a nyílt vizet a benne lévő fűmezővel, semmi. Haladtunk jobb kéz felé körbe. A délkeleti sarkában a szilárd, köves szegély ágyékig érő ingoványos partba váltott át. Ahogy utat próbáltam találni benne, hogy a víz széléhez férjek, a lábam elől a sűrű növényzetben halak ugrottak meg. Túl sok képzelő erő nem kell ahhoz, hogy tudja az ember milyen hal szereti az ilyen közeget. Csukák. Kinn ólálkodtak ott, ahol még gyalogosan is csak kínkeservesen lehetett lépni. Itt meghorgászni őket nem lehetett. A lábam alatt lévő laza, rothadt növényréteg megtartott ugyan, de az folyamatosan hullámozva a bizonytalanság érzetét közvetítette felém. Így minél előbb szilárd zsombékot kellett találjak. Azt elérve már dobó állást foglaltam és már repült is a légy. 
 
 
Cukahara.
 
 
A partszegélyt megdobálva megint csak nem érkezett semmi. Pedig a hátam mögött ott voltak a zöldségben. A nyílt víz irányába küldött légy viszont végre eredményt hozott. Éles kapás és már repült is ki a vízből a meglepődött másfeles csuka koma. Bravúros ugrásai hamar megtörtek a boton, aztán meg a botom tőle a parton. Ez utóbbiban én is tevékenyen közreműködtem. Inkább nem részletezném. De nem keseregtem. Az élet megtanított rá, hogy olyan dolgokon ne emésszem magam, amin már nem tudok változtatni. A hal mehetett útjára én pedig tartalék csukás bot híján, az ötös bambuszhoz nyúltam. Egy kisebb 10 centis hallégy került fel, gyönyörű rikító sárga színben, amivel még így erős szélben is ép elbántam a DT zsinórral. Nem volt egyszerű feladat és a dobások 12-15 méternél nem voltak nagyobbak, de mint kiderült bőven elég volt. Láttam amint Zsolt a tó folyóval összekötő árkánál a vízbe beállva dobál. Mint kiderült a látszólag iszapos meder, valójában stabil löszös aljzat, melyen biztonságosan lehetett közlekedni. 
 
 
 
Ajvé, legalább a mocsárba veszés lehetősége már nem fenyegetett tovább. Beálltam háttal a szélnek a parttól 14-15 méterre, majd a nem erre a célra tervezett lágy légycsapómmal kezdtem ostorozni a parti zsombékok öbleit. Nem kis meglepetésemre elég hatékonyan. Egymás után jöttek elő a kicsi ép negyven centi körüli csukák. Ha nem is kellemesen, de eljátszadoztam velük. Zsolt is belebotlott egybe. Neki jóval szebb akadt. Persze, mint általában minden, ez sem tartott örökké. Elfogyott a partszegély, amit meghorgászhattunk. Megkerültem visszafelé a tavat és a mocsárból befutó ér torkolatánál próbáltam előcsalogatni valamit. A lábam mellől egy kisebb példányt sikerült elugrasztani. Pánikolva menekült a mély víz oltalmába, de korgó gyomra hamar felülírta a félelmeit. Mert bizony az utána küldött légynek nem tudott ellenállni. A mély öböl még egy hasonszőrű példányt adott és vége. Nem volt több jelentkező. Igazán nagy halat nem adott a víz. 
 
 
 
Visszamentünk a folyó torkolatához. Zsolt itt megállt dobálni én pedig feljebb mentem a zúgó feletti széles csendes medencére. A víz itt csaknem állt. Vizét csak a viharos szél fodrozta. Leültem egy nagy kőre és a vizet kémlelve eszegettem. Néha egy-egy burvány törte meg a hullámokat. Meg lehetett figyelni, hogy szinte mindig ugyanott jelentkeznek. Száraz légyre szereltem, majd kidobtam a szedés felé. A botot leraktam magam mellém a fűre, majd csócsálgattam tovább. Ezúttal már csak a legyet figyeltem, hogy mi történik vele. Loccs! A majszolgatást félbe szakítva leszedte egy pér a legyem és kereket is oldott volna, de felkapva a botot megakasztottam és partra tereltem. Fárasztás közbe egy társa törte meg a hullámok rendjét. Miután elengedtem a halat, már repült is érte a légy, majd újból lejátszódott a jelenet. Miután megettem azt a pár falatot, amit ebédemnek gondoltam, már bottal a kézben vártam a következő kapásokat. 
 
 
 
Zsolt is csatlakozott lassan, így most már ketten vadászgattuk le a kósza halakat. A széles hosszú meder ellátott minket hallal néhány órán át. A felső részén egy kisebb csobogó volt, mely egy szigetet ölelt körbe. A szélesebbik ágán megiramodó víz húzta sodorvonal mentén gyönyörű szedések voltak láthatók. Egyedüli problémát azok elérése jelentett. A szél sajnos a folyás felől érkezett és a víz mélysége is még gázolható szint felett volt. Csak néhány halat sikerült innen kivarázsolni. Az utolsó előtti negyven centit meghaladó pér fárasztásakor elnehezedést éreztem, majd egy csuka fej fordult ki a vízből. Szájában derékba kapva állt ki az általam fárasztott hal. Szóltam Zsoltnak, aki mellettem állt néhány méterre. Azonnal a fényképezőért nyúlt.
 
A pákosztos útonálló, a negyven pluszos pért méregetve.
 
 
A csuka visszafordulva a vízbe elengedte a halam, ami megszabadulva a szúrós szorításból vadul próbált kereket oldani. Ezt azonban az éhes utonáló nem hagyhatta. A pér teljes kifáradásáig, azt kergetve, ott rohangászott körbe-körbe közöttünk. Majd amikor a pért kivettem eloldalgott. A következő hal fárasztásakor azonban ismételten megjelent és ismét üldözőbe vette a pórázon vezetett halat, majd a fárasztás végén ismételten eltűnt. Zsolt tett egy próbát, hogy csukázójával előkerítse, de a legyet nem akarta. A nap jócskán eltelt. A széllel együtt az eső is megérkezett. Visszafelé a táborba menet még eszegettünk a mocsári zsombékok sárga gyümölcséből, majd az esti sütés-főzés után pihenés formájában előkészítettük magunkat a következő napi kalandra. 
 
 
 

Az idő szorításában.

 
Sajnos a 16 nap kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy újabb folyóvölgyet elérjünk. A térségben számos tó van, de azok meghorgászása kellő helyismeret nélkül igen nagy lutri. Vagy fogunk, vagy nem. Az állandóan borult ég, az eső és viharos szél tovább nehezíti a halak feltérképezését rajtuk. Nem indul be rovarrajzás, nem látjuk vadászni a halakat stb. Egy folyóból könnyebben olvas az ember. Így úgy döntöttünk a maradék időben már nem váltunk táborhelyet a kivonulásig. Maradt még néhány vak folt a folyón, amin nem, vagy csak futólag horgásztunk eddig. Azok áthorgászásával múlattuk kényelmesen az időt. 
 
 
 
Az eltelt napok során azért megfigyeltük, hogy ezen a 6 km-en a halbőség ellenére is két horgász bőven elég volt. Egy két alkalom elég ahhoz, hogy egy-egy gödör halai teljesen passzívvá váljanak. Ez a kapások számának csökkenéséből azonnal következtethető volt. Utólag már bánom, de talán ezt a két napot az utunk első két folyójára áldozhattuk volna! Talán jobban kiismerhettük volna azokat! Mindegy, most már így alakult! Ez a két nap is bőven túl jó volt. A folyó sok szép hallal, élménnyel megajándékozott bennünket. 
 
 
 
 
A 14. napon került sor a kivonulás megkezdésére. Kora hajnalban 4 órakor keltem. Köd lepte a tájat. Zsolt még az igazak álmát aludta. Én kihasználtam még az időt és beöltözve elmentem filmezni, néhány vágójelenetet. Ennek során keveredtem le a három nappal ezelőtt este meghorgászott kis gödörhöz. Csináltam néhány jelenetet, majd kísérletet tettem még egy kis horgászatra. Legutóbb a száraz legyet erőltettük szegény halaknál orrvérzésig, ezért akkor inkább nimfázásra adtam a fejem. Sőt meg is dupláztam az esélyeimet azzal, hogy a nehéz alsó légy fölé egy 10 -es olívzöld cseh nimfát is betoldottam. Reményeim beteljesültek. A halak vevők voltak a játékra. Egyik hal a másik után. Néha az alsót, néha a felsőt és egy esetben pedig mindkettőt. 
 
 
 
Furcsa is volt az érzés, amikor a botspicc alatt rövid pórázon vezetett szerelés eleven húzást jelzett. Ráemelve bődületes ellenállást éreztem, mely igen furcsán ide oda rángatva húzott. A sodrásba beletartva nem tört ki se erre, se arra, hanem érdekesen gomolygott. Mígnem megemelve, felhozva a felszínre, megmutatták magukat. Két bő 40 pluszos pér csapott ki a vízből. Miután a sekélybe ki tudtam őkelméket terelni és kifárasztották egymást, szépen le tudtam aggatni őket a horogról. 
A köd lassan kezdett felszállni és a kapások is megszűntek. Itt is megunták a játékot a halak. Kissé lejjebb még ki tudtam penderíteni egy halat a vízből, de sajnos társa már nem akadt. Elkezdtem hát visszafele ballagni. Zsolt is felébredt. Kényelmesen megreggeliztünk, majd elkezdtük elbontani és elpakolni a táborunkat. 
 
 
 
Miután végeztünk átkeltünk a folyón. Egy utolsó búcsúpillantást vetettünk a táborunk helyére és a folyóra, ami megannyi élménnyel megajándékozott bennünket és elindultunk Maze község irányába. Innen még közel 40 km-e volt a falu. Ekkora távot egy nap alatt nem tudtunk volna megtenni, ezért apasztani kellett. Ezt a napot erre szántuk. A folyóvölgyből kikerülve magasabbnál magasabb hegyekre kellett felkapaszkodnunk. Visszanézve a hátunk mögött hagyott tájra egyszerre fogott el bennünket öröm és szomorúság is. Öröm a szép emlékek miatt és szomorúság azért, mert most lehettünk ott és láttuk ezt utoljára.    
 
Az utolsó nagy átkelés.
 
 
A gázló ruházatot a hegyre menetel során lassan mindketten leizzadtuk magunkról. Vacilláltunk azon, hogy levegyük e egyáltalán, mivel aznap nem igazán láttuk még a nap korongját. Az eső hol szemerkélt, hol pedig nem. Végül nem akartunk belülről elázni, ezért mindketten megszabadultunk tőle. A Roggevárri oldalába értünk. A mélyen elterülő táj, melyre a kilátásunk volt, a Soagnojávri -ra és az azt övező mocsárvilágra nyílott, melyet szép lassan kezdett eltakarni a délkeleti irányból érkező ködfelhő. Tőlünk közel másfél kilométerre egy rénszarvas csorda legelészett a mocsárban. Kutyaugatásra és emberi kurjongatásra lettünk figyelmesek. Messze a homályban egy alacsonyabb dombélen láttuk meg a pásztort, ahogy quadjával haladva a csordát próbálja terelgetni. A csorda felénk indult meg és ügetve pillanatok alatt szelték át a mocsaras tundrát. Alig 3-4 perc múlva már előttünk rohantak át, fel a gerincre. Édes istenem, csak mi tudtunk volna ilyen tempóval haladni ott! Mennyi helyre eljuthattunk volna még ezalatt a két hét alatt! A csordával együtt érkezett meg az eső is. Mint kiderült nem volt okos lépés a gázló ruházatot levenni, mert ez már megint nem csak az a megviccelős kategória volt. 
 
Csak a láb elé nézni, nem a kamerába!
 
 
A hegy felső csúcs alatti részén kerültünk át a nyugati oldalról a keleti oldalra. Itt az alacsony növényzet ideális közlekedési viszonyokat nyújtott. Ahogy áttértünk, elénk tárult a Roggejávri közel másfél négyzetkilométeres víztükre. Közelinek tűnt, de ahhoz hogy elérjük, még leereszkedve a hegyről át kellett magunkat küzdeni a tó déli oldala alatt elterülő másfél kilométer széles mocsárvilágon. Az eső mindeközben csak szakadt. Hamarosan éreztem a polár ruha alatt végigcsorgó nedvességet. Nem akartunk megállni, mert egy vetkőzéssel, öltözéssel akár fél órát is veszkődtünk volna. Egy garnitúra ruha elázott, nem kell még egyet eláztatni az amúgy is korlátozott készletből. Lefele a hegyen csaknem szaladtunk. Itt időt nyertünk, de a mocsár az megfogott bennünk rendesen. A tó délkeleti csücske volt a célunk. Itt szerettünk volna tábort verni és a következő nap délelőttig horgászni. 
 
 
Sajnos ebből csak a táborverés valósult meg. Miután az égi áldás függönye alatt felhúztuk a tábort, felszerelésünket fedél alá tettük és átázva bújtunk annak takarásába.  Pont úgy jártunk mint a legutolsó tábor áthelyezésénél. 11 óra alig múlott és mi dideregve, átázva gubbasztottunk a hálózsákjainkba. Kinn meg tomboltak az elemek. Csak a külső ruházattól váltunk meg. Átázott alá öltözetben hevertünk, saját testmelegünkkel szárítottuk ki azokat. Kellett egy bő két óra mire, kiszáradva kellemes hőérzet alakult ki benne. Ismét előkerült a könyv, az okos telefon. Külön-külön múlattuk az unalmas hosszú perceket, órákat. Reménykedtünk abban, hogy ez a nap más lesz és a szél és az eső elállva lehetőséget nyújt arra, hogy ezt a helyszínt is kiélvezzük. Sajnos nem így történt. Ehelyett száraz tészta és előző napról maradt hideg főt rizs, száraz tojáspor és néhány következő napra, a nagy kivonulásra tartogatott zabszelet majszolása következett. Legalább ezeket sem kellett tovább cipelni! 
 
Rénszarvasok a hegyoldalban. Háttérben a Soagnojávri.
 
Az eső kitartott másnap hajnalig. A felhők már elvonulóban voltak, amikor kibújtam sátramból. Csak a szelet hagyta hátra. Azt viszont rendesen. Beöltöztem és botomat a kezembe véve próbáltam valami halfélét összevadászni. Vakon próbálkozva. Se egy szedés, se egy ugrás, se egy fordulás. Csak a tengernyi szél korbácsolta kristálytiszta víz. Na ezért írtam korábban azt, hogy bizony nagy feladat tavon halat fogni. Előnyömre volt, hogy a szélfútta oldalon helyezkedtünk el. A táplálékot ide hordja a szél és azt követik a halak is, de úgy festett, ez az elmélet nem mindig állja meg a helyét. Viszonylag nagy területet meghorgásztam. Végig próbáltam a legyek különféle változatait, de halat egyikverzió sem mutatott. 
 
Elhagyva a folyóvölgyet.
 
Eltelt közel 4 óra eredmény felmutatása nélkül. Amint Zsolt felébredt, felhagytam ezzel a mókának éppen nem nevezhető tevékenységgel. Elpakoltam a felszerelést. Tüzet gyújtottunk az utolsó meleg reggelink elkészítéséhez. Míg melegedtek a vizek, folyamatosan pakoltuk el málháinkba a tábort. Az eddigiekben magunkkal cipelt és feleslegessé vált csomagoló anyagok tűzre kerültek. Csakúgy, mint a 3 kalandtúrát megért és leamortizált gázló bakancsom. Sajnos több helyen is szétesett a varrásoknál és a talpa is levált. A kavicsok ki-be jártak már benne az utolsó néhány napban. 
 
 
Tábor a Roggejávri partján. 
 

Miután, a lángok kialudtak és málhánk ismét elrendezésre került, felkerekedtünk és elindultunk utunk utolsó szakaszára. Keleti irányba indulva felkapaszkodtunk az ott található kicsit több mint 600 méter magas vonulatra és egy darabig az ott található rén kerítés mellett araszolva közeledtünk a távoli horizont széle mögött megbúvó falu irányába. A magaslatokon átkelve sorozatosan kitárult előttünk a panoráma. Felemelő érzés az, amikor körbe tekintve csak a végtelennek tűnő vadont látja az ember. Számos tó, folyó, patak tükre csillog a zöldellő tájban. Megannyi lehetőséget kínálva a horgászbottal a kezében ide tévedő vándornak. Bárcsak lenne annyi időnk, hogy akár egyet is dobhatnánk mindegyikbe! De sajnos nincs! A földi létünk túl kevés ehhez!

Hegyek során átkelve, órákkal és ezernyi verejtékcseppel később elsuhanó járművek zaja kezdett hallatszani a távolból. Majd az utolsó vonulaton átkelve megláttuk a Maze völgyében tőlünk még közel 8 km-e lévő autóúton elsuhanó járműveket.

 

Végül Bidjovagge -től közel 80 km megtételét követően kiértünk. Telefonon értesítettük Attiláékat, hogy az út végére értünk. Ígéretéhez híven eljött értünk autóval, így a faluba a buszváróba történő begyalogolást, az azzal járó plusz 13 kilométernyi távot megspórolta nekünk. Az estét és az éjszakát ismételten náluk tölthettük. Lemoshattuk magunkról a két hét mocskát ami ránk rakódott és újra civilizált embernek érezve szállhattunk fel másnap a repülőre. Esőben érkeztünk, esőben túráztunk és esőben hagytuk el Alta város repterét. Az időjárás nem volt kegyes hozzánk. De ettől a vidéktől senki ne várjon mást, könyörületet vagy irgalmat. Vagy megszoksz, vagy megszöksz, de lehet jobb ha bele se vágsz! 
 
Kiértünk, megcsináltuk!
 
 
 
Konklúzió.
 
Egy ilyen út megtervezése és kivitelezése nem kis feladat. Egyikünk se utazás szervező és egyikünk se ott él. Sok utánajárást igénylel, hogy minden simán és gördülékenyen menjen, illetve könnyen kivitelezhető legyen. Figyelembe véve a rendelkezésre álló időt, reálisnak bizonyult az elénk kitűzött közel 80km-nyi táv. Amit ha nem is kényelmesen, de teljesíteni lehetett és mindez mellett a horgászatra is bőven maradt idő. Amit másként csinálnék az az, hogy utunk első két folyójára egy-egy nappal több időt szentelnék, és a mellékágakon lásd pl a Sieiddasjohka -n és Gironásjohka -n nem felfelé, hanem a torkolat irányába nézném át elsődlegesen halkeresés szempontjából a vizet, és csak utána indulnék felfele. A korábbi utakon is tapasztaltam olyat, hogy a halban gazdag folyók egy-egy szakaszai haltalanok voltak. Ismeretlenül kell némi szerencse ahhoz, hogy a megfelelő szakaszra tévedjen az ember. 
 
 
 
 
Úgy gondolom, hogy fizikailag mindketten megfelelően felkészültünk és szó szerint álltuk a sarat. A magunkkal vitt felszerelés és annak mennyisége megfelelően bizonyult, sőt ruházatban túl is pakoltuk magunk. Alsónadrágból a magunkon lévőn kívül elegendő egy tartalék, ami a hazaútra kell. Zokniból 3 párnál felesleges többet pakolni, ebből egy megint csak a hazaútra kell. Alá öltözetből kettő felső és kettő alsó elégséges. Pulóverből is elegendő 2 db, vagy csupán egy, ha az ember tollkabátot is visz. Figyelembe véve, hogy mennyi ruhát cipeltünk, gyakorlatilag még bő egy kilót megspórolhattunk volna. 
 
A bevitt élelem mennyisége, összeállítása is elegendő volt ahhoz, hogy ott ne legyen éhség érzetünk. Arra persze nem volt elég, - még a megfogott vagy összegyűjtött finomságok mellett sem, - hogy jól is lakjunk, illetve fedezze az elvesztett energia mennyiségét. A különbözetet a testünkről elfogyó zsírrétegből fedeztük néhány kilónyi elégetésének a formájában.
 
 
 
 
A megfelelő ásványi só és folyadék háztartásra külön ügyelni kellett! Az út első felében, újfent megint nálam jelentkezett a Sádgevárri oldalában a combhajlítók görcsbe rándulása. Hajlamos vagyok nem inni, ha nem érzem biztonságosnak a vízforrást. A magunkkal vitt fél, illetve egy liternyi víz bizony egy-egy szakasz lebonyolításához nem volt elegendő. Zsoltnál nem volt ilyen probléma, mert ő képletesen szólva a csepegő vizet is összegyűjtötte a mocsárból és jóízűen fogyasztotta. Én ennél óvatosabb vagyok, így elértem azt, hogy az izzadással elveszített sók és folyadék hiánya ismét tüneteket produkált. Ennek okára Zsolt hívta fel a figyelmem és miután pozitívra billentettem a mérleget és az út további részében igyekeztem is azon tartani, a probléma meg is szűnt, a tünet nem jelentkeztek többé. 
 
Zsolt minden félelmem ellenére is ideális útitársnak bizonyult, aki a korábban szerzett tapasztalatit felhasználva, megfelelően felkészült és helyt tudott állni ebben a nem túl barátságos környezetben. 
 
 
 
 
 
Külön megköszönném Zsoltnak a Thon hotel információs emberével történő egyeztetésért a Taxi transzfer előkészítésében, és külön nagy köszönet Szidóniának, Attilának és Barnabásnak a vendégszerető magatartásért és azért, hogy megkönnyítették az út lebonyolítását! 
 
 
 
Köszönöm, hogy végig olvasta!
 
 
 
Janess