Út a tajgán át.

Horgász kalandtúra az Oulanka Nemzeti Park kanyonjai mélyén.

 

 

Mély csend ül a ködfelhőben úszó, égnek meredő sziklákon gyökeret vert végtelen fenyves árnyékában, ott ahol annak mohával vastagon borított lába előtt halban gazdag, vad patakok, folyók törnek utat maguknak át eme áfonyával és gombákkal tarkított, esőáztatta mesevilágon.

Egy igen izgalmas és változatos útról tértem ismét vissza a valóságba és a világ e csöppnyi szegletét ahol volt szerencsém kicsit több mint két hetet eltölteni, valahogy így jellemezném.

 

A terület ismertetője.

Finnország keleti részén ott ahol az északi sarkkör metszi a Finn-Orosz határt található az Oulanka Nemzeti Park.  A park az Atlanti óceántól a Csendes Óceánig terjedő, az ugynevezett tajga övben helyezkedik el. A park 270 négyzetkilométernyi végtelen, sűrű fenyőerdővel borított enyhén dimbes-dombos területet foglal magába, mely egyike európa utolsó megmaradt mérsékelt égövi őserdejének és amelynek felszínében két nagyobb folyó az Oulanka és a Kitkajoki illetve azok mellékvizei mély kanyonvölgyeket vájtak maguknak.

 

Végtelen erdő.

 

A területet évente átlag 160 ezer turista látogatja és járja végig annak ösvényeit. Részükre az ösvények mentén annak barátságosabbá tételére mocsarakon átívelő pallók, függőhidak, a szurdokfalakon felkapaszkodó fa lépcsőzet áll rendelkezésre, illetve tűzrakó és sátor helyek,  valamint fából épült menedékek. A kanyonvölgyek és ezzel együtt a vizek, utak hiányában csak gyalogosan, vagy evezve érhetőek el.

A folyókat persze a horgászok is látogatják. A térség híres az óriás pisztrángjairól, melyek az Oulankán át Orosz oldalról úsznak fel a nyár kezdetén ívni a Panajärvi tóból. A kifogható mérethatár is sejtet valamit, hiszen 60cm alatt itt nem lehet pisztrángot eltenni.

 

Előzmények.

Az idei túra tervezésekor három lehetséges célterületre készítettem tervet és került fel a bakancslistámra, de ez a terület az utolsó helyre került, ugyanis a  giga pisztrángokról készült felvételeken kívül, nem láttam egyetlen meggyőző videót, vagy írást, mely igazából meggyőzött volna arról, hogy itt bizony sok halat lehetne fogni, ugyanakkor több keserű hangvételű eredménytelen beszámolót is olvastam. Mivel a tervezett utaknak csak része a horgászat és nem egésze, így a gyönyörű tájakról készült képek, a környezet tették vonzóvá, mint túra és rafting útvonalat.  A sors mégis úgy alakította a történetemet, hogy az önként vállalt plusz szolgálat, valamint a családban átmenetileg felmerült egészségügyi probléma miatt április elején az útról lemondtam. Örültem is, hogy addig nem akadt útitársam, mivel így nem kellett senkit cserben hagynom.  A két akadály közül a rosszabb az egészségügyi probléma rendeződött. Eloszlottak a szürke, sötét fellegek. Előjött ismét az idei túra gondolata, de mivel már június közepén jártam, így az eredeti uticél szóba sem kerülhetett, hiszen fizikailag erre nem álltam készen és a hátralévő idő is kevés volt arra, hogy a megfelelő kondiciot elérjem hozzá.  Döntenem kellett. Bár gondolati szinten felmerült egy plusz alternativa, de viszolygok annak gondolatától is, hogy autóval a hátam mögött horgászgassak.

A tundrán már többször jártam. Vágytam a környezetváltozásra is, és mind időben, mind pedig megtenni kívánt távolságban a legrövidebb programot kellett hogy  válasszam, ez pedig az Oulanka kanyonvilága volt. 

 

Ködfelhőben úszó fenyves.

 

Felkészülés az útra.

A célterületet itt is csak önerőből lehet megközelíteni, ezért szükséges volt a málhás gyaloglásra való felkészülés, de mivel itt az alkalmanként megtenni kívánt távolságok kisebbek, így a már meglévő erőnléti, kerékpáros és futó edzések mellé csak alkalmi jelleggel iktattam be ezt a tréninget. Az evezés edzéssel kombinálva, az elkövetkezendő másfél hónapban csupán három alkalommal, alkalmanként 7 kilométernyi evezés mellé 7 kilométernyi cipekedést végeztem 30-35kg-al vissza a kiindulópontra. Az evezés gyakorlására szükség volt, mivel nem volt tapasztalatom a kajakkal való közlekedés terén és itthon szelídebb körülmények között volt ésszerű gyakorolni a sodrásban történő egyensúlyozást, manőverezést.

A felszereléseim közé bekerült egy packraft csónak és evező, melyek együttes tömege 4.1kg. Ennek segítségével mobilabb lettem és egyes helyeken a helyváltoztatás könnyebbé és gyorsabbá vált. Számukra a már meglévő málhámba térfogatban és tömegben is helyet kellett hogy találjak, mivel nem kívántam a 35kg-os lélektani össztömeg fölé kerülni. Hosszas fejtörést követően a kérdés megoldódott és egyes, korábban ritkán, vagy egyáltalán nem használt elemek kikerültek a zsákból, átadva helyüket egy hasznosabb felszerelésnek. Ugyanakkor volt néhány más tárgy mint pl. a mellen hordott hátizsák, amit erre az útra kiváltottam egy pusztán 80grammos vízhatlan zsákkal, ami funkciójában ugyanúgy ellátta feladatát, de több mint fél kilogrammal könnyebb. Erős volt és ami plussz az az, hogy a benne tároltak a víztől maximális biztoságban voltak.

 

Gyönyörű, de csak egyszer ehető a légyölő galóca.

 

Az elektronika, főleg a nagy kamera akkumulátorának töltését ezúttal nem kívántam pusztán a nap energiájára bízni és ezt, mind majd később kiderül nagyon jól tettem. Erre a feladatra 2db 10000mah akkubankot szereztem be, de itt felmerültek műszaki problémák a felszültség átalakítással illetve a töltés összehangolásával.  Hála az Orfeusz Műszaki Webáruház részéről Hutira Péter több levélváltáson keresztül, megfelelő, kellő szakmai hozzáértéssel tájékoztatott és látott el hasznos tanácsokkal, majd küldte el a megfelelően behangolt elektronikát, melyből meg tudtam építeni a töltőm. Az eszköz így kifogástalanul működött. Jánosi Gábor Finnországban élő honfitársunk is segítségét ajánlotta és rajta keresztül értékes információkhoz jutottam Olli Toivonen -től, aki a Savinajokin szerzett finn bajnoki ezüst érmet.

"Minden sikeres férfi mögött egy nagyszerű nő áll" szokták mondani. Mögöttem kettő is. Párom aki távollétemben tartotta a frontot és hazaérkezésemkor ugyanabban a csodálatos kertben gyönyörködhettem mint távozásomkor, illetve édesanyám, aki segített a felszerelési tárgyam némely elemének elkészítésébe és aggódó intelmei megfelelő vérmérsékletre és körültekintő magatartásra sarkaltak. Ők külön köszönetet érdemelnek!

 

Praktikus, a kaland élményét fokozó, ám nem veszélytelen közlekedési eszköz a packraft boat.

 

Most is mint a legutolsó utam során naplót vezettem a napi történésekről, így kellő részletességgel tudom az átélteket megosztani.

 

Az első két nap augusztus 14-15.-e.

Kicsit megcsúszott a kaland a családi nyaralás miatt, de végre eljött az indulás napja. Erre a napra, már mint lélektanilag, mint pedig fizikailag készen álltam az útra és arra, hogy ezt az utat teljesen egyedül fogom végigcsinálni egy eddig számomra ismeretlen kihívásokat tartogató környezetben. A repülő jegyeket, már júniusban a döntés meghozatalát követően azonnal megvásároltam és a szükséges horgászengedélyeket is megváltottam az interneten keresztül, így ez utóbbiak beszerzésével ott nem kellett időt vesztegetnem. A málhám is összeállt, így már csak az indulás időpontját vártam. Szabolcs öcsém délután fél négyre érkezett meg értem. A búcsúzás a legnehezebb egy ilyen út előtt, hiszen bármi megtörténhet. Az itthon maradtakat ilyenkor felkészítem minden eshetőségre, még a legrosszabbra is. Páromnak még térképet is fénymásoltam, melyen berajzoltam a tervezett útvonalat. Időpontokkal, mikor és hol leszek. "A reptérre vezető út a legveszélyesebb" szokták mondani és ez való igaz, de szerencsére épségben és időben megérkeztem és 19 órakor fel is szállt a gép velem, majd tartott Helsinkiben. A repülés miatt nem, de öcsém miatt kissé aggódtam a hazafelé vezető útja miatt. Helyi idő szerint 22 óra 30 perckor egy óra időeltolódással érkeztem meg, majd miután meggyőződtem, hogy a feladott csomagomat az ígérteknek megfelelően továbbküldték Kuusamo-ba, kerestem egy csendes félreeső helyet a terminálban, ahol az éjszakát eltölthettem. Mások is így tettek akiknek hosszabb időt kellett várniuk az átszállással és ahogy ők is én is egyre jobban ellazultam. A lezser, hanyag testtartású ülésből egyre jobban átmentem fekvő pozícióba. A végére már levett bakancsokkal, kézipoggyásszal a fejem alatt füldugóval próbáltam elaludni az üléseken keresztben fekve. Nem igazán sikerült. Kialvatlanul a terminálban megnövekedett forgalom ébresztett fel reggel 6 órakor. Rendeztem magam, majd türelmesen vártam a csatlakozó járat indulását. 12 óra 20 perckor egy turbólégcsavaros csoda szállt fel velem Kuusamo irányába. Kicsit izgultam miatta, mert bár ez volt a 13. fel és leszállásom, ilyen gépszörnnyel még nem repültem.

Próbáltam örülni is neki, hisz ezzel a hajtással nem megy túl magasra, így majd gyönyörködhetek az alattunk elterülő táj látványában, de sajnos ez elmaradt. Helsinki légterét elhagyva sűrű és összefüggő felhőréteg akadályozott meg ebben és bizony sejtetett valamit a célterületen uralkodó időjárási viszonyok felől, amik fogadtak. Kuusamo kicsiny repterének aszfaltjára szemerkélő esőben tette le a pilóta a gépet. Már itthon elterveztem, hogy amint leszállunk, mielőbb magamhoz veszem a málhám és kiszaladok a terminál elé, majd az első szabad taxit leintem, hogy elvigyen a városba a K-marketbe ahol majd kiegészítem szerény élelmiszer készleteimet a busz indulása előtt. Innen majd 800 méter gyalogolva a buszpályaudvarra megyek ahonnan a járat indul Hautajärvi irányába. Nem így alakult. Amint kiléptem az esőbe a terminálból, előttem egy FLybus állt, amin fel volt tüntetve az útvonala Salla-Hautajärvi. Gyors módosítást hajtottam végre azzal, hogy azonnal felszálltam rá, mivel úgy voltam, hogy az interneten Hautajärviban is találtam K-marketet, sőt azt a Google Earth utcaképén meg is tekintettem, hogy tudjam, ha úgy alakul, akkor hol keressem. Úton voltam a busszal és változó intenzitású esőben szeltük a fenyőerdővel borított tájat. Itt nincsenek hegyek, a horizont olyan mintha az alföldön járnánk, szinte egyenes, alig van egy két kiemelkedés. Ruka -t elérve találkozhatunk az első nagyobbacska kúp alaku dombbal, mely 493 méter tengerszint feletti magassággal büszkélkedhetik és a helyiek nemes egyszerűséggel síparadicsommá alakították, melyről egy óriási síugrósánc is tanúskodik, a felvonók szövevénye között. Tovább haladva a táj ismét kisimul és az erdővel közrefogott mocsaras lápos területeken kívül semmi nem utal arra a környezetre amin majd át kell jussak. A közel 50km-es utat a busz hamar megtette és beérve Hautajärviba a szememmel az utcakép alapján keresve azonnal megpillantottam a bevásárló helyet. A közelében egy leágazót követően egy buszmegálló táblát pillantottam meg és azonnal jeleztem a sofőrnek, hogy leszállnék, mivel szeretnék bevásárolni. Ekkor ért a csapás szerű válasz, hogy az egység már nem üzemel. Jártam már így, tavaly Tromso -ban. Lassan becsorogtunk a turista központhoz, ahol a busz vezető szerint majd választ kapok a kérdéseimre. Úgy is lett. Épp zárórára estünk be a többi turistával együtt. Itt tájékoztattak, hogy a településen nincs élelmiszer üzlet, az legközelebb 30 km-e található, de oda, busz az majd csak a következő nap lesz. Minimális élelmet tudtam magammal hozni otthonról a súlykorlátozás miatt, így a recepció mellett lévő büfé nasi polcához léptem, ahol az összes tésztalevest, 4 csomag nápolyit, 1 fél kilós zabkása alapot illetve a Mars és Snikers csokihoz hasonlókat szó szerint lesöpörtem. Még a büfé konyhájáról is kikértem a megmaradt kenyeret. 8db lefagyasztott zsemle szerű valamivel tudtak még kiengesztelni és kellemes utat kívánni az ott lévő kedves emberek. Kevéske élelemmel feltöltve vágtam neki a nagy kalandnak. Még egyeztettem helyzetemet a térképen, majd egy fa kapun át ráléptem a nagy medve ösvényre. "Karhunkierros" ezt a szót kellett megjegyeznem és követnem, illetve a narancssárga jelzést, mely jelölte az utat az erdőn át a végén 82km -e található Ruka -ig. Az ösvény minden kilométer szelvényénél egy fém tábla jelzi az eddig megtett és a még hátralévő távolságot, illetve az adott pont kordinátáit.

 

Hautajärviban a startnál.

 

Szemerkélt az eső és én a közel 35kg-os málhámmal terhelve távolodtam a lakott területtől az erdő mélyének irányába. Innentől kezdve nagyon észnél kellett lennem. A természet tiszteletet és alázatot érdemel és követel. Itt ő diktál és nekem kell a képességeimnek és korlátaimnak megfelelően alkalmazkodni. Érezni és tudni kell, hogy mikor kell kitérni, vagy feladni. Egy ilyen erős ellenféllel szemben, -ha úgy alakul - nem szégyen meghátrálni. Gyönyörű az erdő. Ameddig a szem ellát csak fát lát az ember, az erdő alján vastag moha szőnyeg borít be, földet, követ, korhadt, lehullott ágat, eldőlt fát, mindent. Ezeken gombák több tucatnyi faja hozza termőtesteit, málnabokrok, vörös és kék áfonya valamint a tundráról jól ismert varjúbogyó tenyészik és érleli terméseit. A fenyőkről szakál zuzmú lóg és lengeti a szél, misztikussá téve a hangulatot. A szomorkás késő őszi hangulat ellenére megnyugodtam, hogy az erdő ellát majd táplálékkal, amivel ki tudom egészíteni a keletkezett hiányt.

 

Vastag mohaágyon a fák saját őseik hamvaiból születnek, élnek és azon halnak.

 

Lapos szinte lefolyástalan területen botorkáltam, ahol azért a víz összegyűlik és megtalálja az utat lefelé. Erek gyűjtik a vizet és csordogálnak hogy egyesüljenek. Az erdőben lévő medencéket, az innen összegyűlt vizek, tavak illetve már rég feltöltődött tavak, lápok töltik ki, melyet az elsárgult növényzet és a benne álló lábon elszáradt fák, az elmúlás hangulatát tükrözve és veszélyét jelezve intik óvatosságra az arra utazó vándort. A kockázatok mérséklésére az ezen áthaladó útszakaszokat erős pallókból készített járófelület biztosítja. Erről lelépni nem ildomos.  Ahogy egyre mélyebbre kerültem, úgy egyre kevesebb jelét láttam az emberi kéz beavatkozásának és amint beléptem a nemzeti park területére, amit tábla is jelzett, onnantól kezdve pedig szinte egyáltalán nem. Az erdő a természetfilmekből már ismert mérsékelt égövi őserdő képét mutatja. Itt nincs fakivágás, fakitermelés a fák saját őseik hamvaiból születnek, élnek és azon halnak, hogy teret adjanak az új generációnak. Derékba tört, ledőlt fák keresztül kasul mindenhol.

 

Rögös út a tajgán át.

 

Csupán az ösvényre rádőlt vaskosabb már át nem léphető fák egy méter hosszú darabját vágják és emelik ki az útból, de a többi részéhez nem nyúlnak. Nem is csoda ha ez az erdő otthont ad a rén és jávorszarvasnak, valamint több ismert ragadozónak a hiúztól kezdve a rozsomákon és farkason át a medvéig. Jobb tisztában lenni azzal, hogy itt bizony a tápláléklánc csúcsán nem mi emberek helyezkedünk el. Rejtőzködő életet élnek és félnek tőlünk, de a váratlan találkozásokat jobb elkerülni és úgy viselkedni, hogy ne egy mozgó piknikes kosarat lássanak bennünk Macilaciék.

Misztikus hangulatot kölcsönöz az erdőnek a fákról csüngő, szél lengette szakál zuzmó.

 

Az ösvény sáros, mocsaras, a fák keresztül kasul futó gyökerei megkeserítik a járást, még ott is ahol nem sziklás az aljzat.  Ezen a ösvényen botladozva, ázva értem el aznapi célom végét a Hautajarvitól délkeleti irányba 6.4 km-re elhelyezkedő Perttumakoskit, mely tulajdonképpen egy fából épült esővédett fekhely tűzrakó hellyel a Savina folyó partján. Itt nincs tisztás se semmi, csak ez a parányi menedék és a körülötte lévő rengeteg. Én érkeztem utoljára erre a pontra aznap és az előttem haladok már befészkelték magukat. Kiszorulva az esőnek kitett terepre sátrat vertem egy már kidőlt termetes fenyő mellett, bízva abba, hogy körülöttünk lévő társai aznap éjjel nem követik annak sorsát. Az élelmemet ekkor külön vízhatlan zsákba csomagolva a ragadozók és rágcsálók elől egy fára húztam fel, mert biztos ami biztos. Aznapra nem váltottam engedélyt, nem terveztem horgászatot, nem is kívánta egyetlen porcikám sem. Kialvatlanul, fáradtan csak a vacsorára vágytam és arra, hogy kialudhassam magam. Az aznapi fő fogásom egy szalámi korong volt Váradi Balázs barátom mesterművéből.

 

Perttumakoski tábor vacsoraidőben.

 

A szalámit alkoholos filccel 15 részre osztottam fel. Napi egy 1.5-2cm es darabját fogyaszthattam el. A napi kvóta betartása elegendő élelem híján itt része a kalandnak. Kiegészíteni lehet az erdő gyümölcseiből, de dőzsölni nem. A vacsorához vízet merítettem a "valószínűtlenül" tiszta tőzegbarna folyóból, melyet ekkor szemrevételeztem először, majd miután főztem egy levest és megettem, eltettem magam másnapra. A víz itt közvetlenül nem fogyasztható a folyásokból, -  ezen a vidéken már élnek hódok, így nem kockáztattam meg egy giardia, vagy más egyéb fertőzést - azt fertőtleníteni kell, melyre a legkézenfekvőbb és legbiztosabb megoldás a forralás. Napi minimum 3 liter víz elkészítése ilyen körülmények között bizony nem kis feladat.

 

Harmadik nap augusztus 16.-a.

Kényelmetlen a sátorban való alvás, még ha az ember nagyon fáradt is. Így voltam vele én is, de sikerült viszonylag kipihenni magam. Éjjel a folyóról a fejemben elraktározott pillanatképeket  elemezve terveztem, hogy hol is fogom kezdeni a horgászatot . 6 óra 30 perckor ébredtem fel. Egy újabb esős napra. Megreggeliztem, majd azonnal horgászni indultam a folyón felfelé. Arra hamar rájöttem, hogy itt gázolni a vízben nem igazán kell. A folyó ezen a ponton éri el a kanyon bejáratát. Az fölött a víz 70-80méter szélesen folyik, nem kis sebességgel. Erős teára emlékeztető színe a kíváncsi szemeknek csupán 40-50cm-t enged betekinteni felszíne alá. Az erdőben kerülve értem el egy rapid alsó végébe és kerestem alkalmas horgászhelyet. Általában az ilyen helyeken a haragosan hömpölygő és megszelídülő víz határán tobzódnak a halak. Igen, de nem itt. Már akkor furcsa volt amikor a vízbe léptem és láttam, hogy a kb. térdig érő vízben mohán és a parton már látott szárazföldi élethez szokott egyéb fűféléken taposok, még a  parttól 4-5 méter távolságban is. Ez a víz bizony áradt állapotban fogadott és kb. két órás intenzív küszködés ellenére sem adott még egy kapást sem. Visszaballagtam a táborhoz, előkotorásztam a térképemet és néztem, mi várhat rám, ha lefelé indulok. A térkép kb. 1km.-el lejjebb egy kiszélesedést mutatott egy hal piktogrammal, mely jó horgászhely helyét jelöli. Fogtam a botomat és elballagtam hát lefelé. Az ösvény a part mentén futott. Kezdetben a víz szintjétől alig feljebb, majd fokozatosan méterről-méterre egyre jobban elemelkedve attól. Mire leértem az említett ponthoz, a folyó már vagy 15-20 méterre alattam folyt irdatlan erővel, a köveken megtörve tajtékzó hullámokat vetve. És én meg itt akartam csónakkal leereszkedni!

 

A Perttumakoski menedék most már üresen.

 

A kiszélesedés egy közel 2 ha-os öblösödés álló vízzel, melyben a sásfélék és a vízitök is otthonra talált. Ez lenne a jó horgászhely??? Talán, de én folyóvízen szeretnék dobálni, és mivel elpillantva lefelé is csak azt láttam, hogy a folyó a magasodó sziklafalak között tajtékozva tűnik el úgy döntöttem visszaballagok, összepakolok és lejjebb keresek egy emberibb léptékű folyót ami nincs ennyire megáradva. Megebédeltem, összepakoltam és útnak indultam a folyás mentén lefelé, de mivel nem itt és ma akartam meghalni így a szárazföldi utat választottam. A szűnni nem akaró eső mellett a szél is megerősödött és a fákat recsegtette. Elnézve a sok derékba, vagy kidőlt fát bizony nem egy életbiztosítás itt kószálni, de ez a kockázat benne van a pakliban. A tegnapi sima terep néhány száz méter után már a múlté lett és kezdett egy mocsaras, köves hullámvasút pályájára emlékeztetni.  Bár még mindig ugyanazon a sík vidéken jártam, de a kanyonvilágba belépve már kezdett olyan érzése lenni az embernek, hogy hegyvidéken jár, és ez az érzés innentől kezdve végig megmaradt. Fel és le. Irdatlan kaptatók több száz méter hosszan felfelé, majd le. Némely helyen annyira meredek volt, hogy csak kézzel kapaszkodva tudtam előre jutni, de szerencsére azért néhány helyen fából készített lépcsőkel kiépített kapaszkodók voltak.  Felkapaszkodtam a Rupakivihez.

 

A Rupakivi -nél.

 

Itt a folyó már alattam folyt vagy 70-80 méter mélyen a kanyonban. A málhát ledobva leereszkedtem egy viharvert lépcsőn, hogy néhány fotót készítsek erről a nevezetes sziklaképződményről, mely a folyó egy megcsendesedett részének közepén áll. A fotózás után tovább haladtam és egy leágazónál leballagtam megnézni a Vasaoja menedéket, mely a szurdok egy kitáguló részén egy füves rét tövében fekszik. A menedék kísértetiesen emlékeztetett az előzőre. Itt nem találtam senkit, viszont a folyó partján lévő keskeny, ám gyönyörű füves rét illetve a megszelídülő víz azonnal horgászathoz csábított. Összeszereltem és egy ígéretesnek tűnő ponton már vízre is tettem Klinkhammeremet.

 

A Savinajoki -n a Vasaoja menedéknél.

 

Azonnal kapásom volt és már húzhattam is ki az igen karcsú de kicsiny 25cm-es pérecskét. Bizonyára lesz még több is, hiszen a pérek társas lények. Bizakodtam, de nem volt. Ugyanakkor a víz alig 200 méterrel lejjebb ismét a kanyon függőlges sziklafalai közé szaladt, így se felfelé, se lefelé nem tudtam a partján közlekedni, így úgy döntöttem, nem ez lesz az a hely ahol tábort verek. Visszaballagtam a turista ösvényre, majd tovább haladtam délnek. A folyó egy olyan pontját értem el ahol két 9o fokos kanyart vett és az első egyenesen a közel 100 méter magas sziklafal tövének csapódik. Na ha a csónakommal idáig elértem volna akkor itt biztosan végem lenne. Morfondíroztam rajta és közben másztam fel a szikla mellett lévő kaptatón. Úgy a háromnegyedénél megálltam rápillantottam az alattam mélyen dübörgő folyóra és megláttam benne a jó fotóháttér lehetőségét. Ledobtam magamról a málhát és leültem fújni párat, mielőtt kimászom a kanyon falának szélére. Ekkor az elemorzsíás zsákom önállósította magát és megindult lefele a lejtőn a víz irányába.

 

A Savinajoki kanyon peremén.

 

 

Pörgött pattogott és a perem szélén egy keresztbe dőlt fa fogta meg alattam vagy 30 méterre. Szerencse a szerencsétlenségben, mert innen már függőlegesen vitt volna az útja. Így is tanakodnom kellett, hogy megéri -e a kockázatot hogy visszaszerezzem. Mivel a teljes élelem készletem, útlevelem, e.ticket -tem a repülőhöz benne volt, így vállaltam és nagyon óvatosan lemásztam érte, majd vissza. Látva a tatyó röptét, kivert a víz, pedig már igencsak vizes voltam. Remegő kézzel de csináltam pár fotót, majd elballagtam az aznapi 8.6 km -es utam végén lévő végállomásomra az Oulanka kanyon bejáratánál található Savilampi menedékhez. Itt egy faház és mellette tűzrakó hely található az Oulanka folyón átívelő függőhíd tövében. Az Oulanka folyó itt kb. 15-20 méter széles, emberibb méretű. Itt tör ki a sziklabörtönéből, melyen keresztül több km-en át irdatlan tempóval dübörgött keresztül és éri el a Savilampi öblöt, melyen keresztül a Savinajokival együtt már Oulanka néven halad tovább. Ilyenkor érdekes gondolatok támadnak az ember fejében, hogy milyen rendszer szerint is nevezik el a folyókat, hiszen itthon is van több példa arra, hogy a sokkal keskenyebb, kisebb vízhozamú folyó nevét viseli az egyesülést követően a folyás.  A menedékházba én nem kívánkoztam be az elállni nem akaró eső ellenére sem, pedig a már bent lévők hívtak. Annak árnyékában felvertem kicsiny sátramat, berendezkedtem, majd az itt lévő tűzrakó hely minden luxusát kihasználva ételt készítettem magamnak.

 

Ebéd a Savilampi menedék árnyékában.

 

Ezt követően még volt néhány óra napnyugtáig, így elmentem horgászni. Lenyűgöző a környezet. A folyót a szűk, meredek, sok helyen közel 100 méteres függőleges sziklafalak fogják közre. A partján a menedékháztól lefelé az alig 100 méterre található torkolatig, míg felfelé mindkét oldalt alig 150-200 métert lehet haladni és utána vége. Ezen a szakaszon csakhamar rájöttem, hogy az irdatlan sebességű víz elől itt a mederben a halak a sziklás, köves aljzat ellenére nem, csak a partszéli zónában találnak menedéket.

 

Görbül a bot. Szűk a hely, de a horgászat itt igen egyszerű és eredményes.

 

Az orsódobással, - mert, háttér hiányában másként nem lehetséges- a keresztben átdobott csalit a víz pillanatok alatt, mire az ember kettőig számolna már át is sodorja az oldalunkra. Szárazlegyezni így lehetetlen, mivel nincs lehetőség szárító dobásokra és az áttetsző, át nem látszó barna vízben a halak sem látnak igazán jól. A pirosat tartalmazó nedves legyek, így a 8-as Black zulu, vagy streamer tökéletesen működtek. A kisodródó léggyel a parti 1 méteres zónában lebegtetve, cincálva egyik halat lehetett a másik után fogni. 10 db megfogásáig erőltettem a dolgot, de méretes halat nem fogtam, így halvacsora nélkül feküdtem le. A halak zömében a 30cm körül mozogtak. Két pisztráng is akadt közöttük. Lefekvés előtt átballagtam a függőhídon és az ott lévő 194 lépcsőfokot számláló falépcsőn felballagtam a kanyon fal tetejére, ahonnan ugyanúgy, mint az előzőekben az út során felhívtam az otthoniakat és megnyugtattam őket, hogy jól vagyok és bejegyeztettem az otthoni térképen az adott tartózkodási helyemet.

 

Kis menedékem a Savilampi -nál.

 

 Kissé frusztrált a dolog, hogy csak így lehet itt halat fogni, de úgy döntöttem, másnap maradok és feltérképezem a folyás felső közel 1.5km-es részét, melyre a park engedélye még érvényes. Az éjszaka itt hamarabb ért el és itt mintha sötétebb is lett volna mint az előző helyen, de lehet hogy csak a nagyobb fáknak és a szűk kanyonnak volt köszönhető. Ezen a szélességi körön már ebben az időszakban lemegy a nap és este 22 óra körül már bizony elkél a fejlámpa.

 

Negyedik nap augusztus 17.-e.

Mi lenne ezzel a vidékkel ennyi eső hiányában??? Ki tudja, de én sem fogom megtudni, hiszen ismét a ponyvát kopogtató nedvességre ébredtem. Nagyon jól aludtam az éjjel és kissé későn keltem fel, így 9 óra 40 perc volt mire elindultam a folyásnak felfelé horgászni. Itt egy külön ösvény vezet fel a kanyon fölé magasodó sziklaormok tetejére a turisták kedvéért, csak a magamfajta horgászokra nem gondoltak, mivel lejáró az nincs, csak amit a természet alkotott meg hányaveti módon igen veszélyesre kivitelezve.

 

Az Oulankaköngäs fölött. Szédítő a mélység. Ha horgászni akar az ember akkor  itt bizony mászni kell.

 

Nehezen de találtam ilyen helyet és le tudtam ereszkedni a szurdokba. A part itt lenn szinte járhatatlan volt. Sűrű erdő, sűrű aljnövényzettel, sziklákkal. Komoly bujkálás és kizárólag parti horgászat következett orsó dobásokkal, mivel a víz itt is tajtékzott, belelépni szinte lehetetlen. Bezzeg a legjobb csendesebb részek a túloldalt voltak, de oda esélyem nem volt átjutni. Ennek ellenére a part alá besodródó léggyel egyik pisztrángot fogtam a másik után és néha egy-egy pér is megtisztelt. Feljebb botladozva a part kezdett megszelídülni a kanyon kinyílni és a víz is kiszélesedni, szelídebbé válni. Itt rögtön meg is találtam a park határát egy "No fishing" és egy felfelé mutató nyíllal jelzett táblával. Na ez szép. Itt ahol már biztonságosan le és fel lehet jutni a parthoz tiltják a horgászatot, míg ahol életveszély ott pedig szabad. Visszafordultam és megpróbáltam kimászni a kanyonból ami sikerült is, majd néhány száz méterre lejjebb a táborhely fölött egy ígéretesnek tűnő, sziget fölötti kiszélesedésnél visszaereszkedtem. Itt is sikerült fognom néhány pofás sügért, pisztrángot és végre több kisebb mellett két méretes pért. Árral szemben cincált streamerrel. NAGY KIRÁLYSÁG! :(

 

Ereszkedés a kanyonba. Csak meg ne csússzak, mert még messze az alja!

 

Szó szerint ész nélkül foghattam a halat. Nem az volt a gond, hogy szinte minden dobásra volt jelentkező és a halak csupán átlagos méretűek voltak, mert ezzel megbékél az ember, hanem a megfogásuk egyszerűsége bosszantott és az hogy ez a víz nem kínált más alternatívát. Végül 37 hallal zártam a napot. A horgászat végén a kanyonban lefelé haladva kerestem kijáratot, de csaknem függőleges falakkal találtam szemben magam. Egy helyen keskeny felfelé kígyózó párkányt pillantottam meg, amin el tudtam lavírozni, de az utolsó 15 métert horgászbottal a számban mászó felszerelés nélkül kellett megtennem, gyökerekbe és sziklarepedésekbe kapaszkodva.  Itt hű társam, a mindenhova velem tartó tripodom kiesett az övemből és több tíz métert zuhant mire  fennakadt. Ezért vissza kellett mennem, de végül mindketten sérülésmentesen kijutottunk.

 

Morénalejtőn vitt le a legbiztonságosabb út. Túl a felén, de még innen is hosszú és rögös az út lefele.

 

Halat ehettem végre és éreztem ahogy feltöltődöm fehérjével. Mivel már sokadik napja szinte csak növényi táplálékon éltem, így már kezdtek izomfájások, görcsök jelentkezni. Az a darabka szalámi és az erdő gombái nem nyújtottak elegendő és teljes esszenciális aminosav forrást.

 

A sziget felett. Itt már hátra tudtam lendíteni a botot.

 

Egy kisebb pisztráng az Oulankából. A mérethatártól igencsak messze.

Szerencsére jöttek szebbek is.

 

Bár a fogás mennyisége kielégítő volt ugyan, de az élvezeti értéke csekély, így úgy döntöttem a következő napon izgalmasabb terepet keresek e probléma orvoslására.

 

 

Ötödik nap augusztus 18.-a.

Szerencsémre az eső már az éjszaka folyamán elállt. Már reggel nyolc óra előtt felkeltem és egy gyors reggelizést követően azonnal sátrat bontottam. Miután gyorsan lekapkodtam a sátram mellett lévő málnabokrok még megmaradt termését azonnal útnak is indultam. Áttipegtem a függőhídon, melynek imbolygása így megrakodva külön viszolyogtató élményt jelentett és feltipegtem a lépcsőkön a kanyonfal tetejére. Innen haladtam tovább és gyönyörködtem a Savilampi fák mögött megcsillanó tükrében.  Szerettem volna packrafttal tovább haladni, azonban  a magas víz és Savikoskinál található szűkületében lévő zúgó miatt ez nem volt vállalható alternatíva, főleg úgy, hogy ezt követően egy halálos zúgó is várja az embert a Taivalköngäs -nál.

 

A Taivalköngäs -i hídon.

 

Nyugodt tempóban haladtam és úgy 10 óra magasságában végre első alkalommal áttörték a nap sugarai az eget. Napfényfürdőben érkeztem meg a Taivalköngäs-hoz, ahol egy fa lépcsőn leereszkedve egy függőhídon keltem át a folyón lévő szigetre. A függőhíd szó szerint egy 150 méter hosszan elnyúló húsdaráló fölött ível át, vagy inkább lóg.  Itt készítettem néhány fotót, majd felkerestem a sziget déli csücskét, ahol összeszereltem kicsiny lélekvesztőmet. Derékaljamból mentőmellényt készítettem, majd miután bepakoltam és elmondtam egy rövid imát, vízre tettem magam. Egész más perspektíva tárult elém. Szó szerint, mert a béka szintjén ülve a horizonton a fenyvesek szinte összeolvadnak a víz tükre felett és a mélységek igen nehezen érzékelhetőek. Ez nagyban megnehezítette a tájékozódást. Itt a víz 100-300 méter között változtatja a szélességét és több hosszan elnyúló öblösödést is kialakított, melyről nem igazán derül ki számomra első ránézésre, hogy folyó, vagy nem folyó, azaz jó irányba haladok vagy épp nem.

 

Szelem a habokat az Oulanka -n.

 

Rögtön az elején benéztem magamnak egy ilyet, de félúton feleszméltem és egy félszigetcsúcsot megkerülve hamar rátaláltam a helyes ágra. Eltéveszteni sem volt nehéz, hiszen a folyó sima tükre a folyás irányába dőlt. Dőlt ám, helyenként elég meredeken. Mintha egy lejtőn siklottam volna le. Irdatlan tempót diktálva, de élveztem a dolgot. Kicsit idegesített a mellettem örvénylő víz sokasága és szélessége de sikerült oldódnom, gyönyörködhettem a mellettem elsuhanó tájban. A víz partján régi rönkfa kunyhók maradványai tűntek elő itt-ott egy régi letűnt kor emlékeiként. Varázslatos volt és félelmetes egyszerre.

 

Kis kacsa a hatalmas tóban, vagy inkább folyóban?

 

A szikrázó napsütésben értem el egy újabb hatalmas kiöblösödést, melyben megint tettem egy potyakört. Kikötöttem hát a jól elrejtett térképem előbugászásához, hogy beazonosítsam, hogy hol is vagyok, mielőtt még tovább gurulnák a lefolyón. A keleti parton voltam és a tájat és a térképet összevetve megállapítottam, hogy elértem az Aventolampi -t. Bár onnan ahol én ültem nem látszott, hogy közel egy kilométerre a túloldalt egy folyótorkollat van, mely utam következő fő állomása volt.

 

Az Aventojoki alsó része. Egy paradicsomi hely ahova nem vezetnek még ösvények sem.

 

Evezőt ragadtam és a sodráson szemben átküzdve magam bejutottam az Aventolampi -ba, majd onnan az északi partot követve eljutottam egy szorosig, ahol áthaladva egy kisebb 3-4 hektáros tó szerű öblösödésbe értem. Az Aventojoki  delta torkolattal érte el ezt a kis tavat, több mellékágra szakadva, mocsaras, zsombékos szigeteket hozva létre. Nem fodrozódott, mivel az aljzat itt sóderos, viszont határozott és erős húzása volt a mintegy 15-20 méter széles barna színű folyásnak. Húzás ide, húzás oda, az én tömegemmel szemben tehetetlen volt, így sodrásnak felfelé lavírozva közel 300 méterre feljebb kötöttem ki és tettem magam és felszerelésem partra. Ha az eddigiek a mesevilág volt, akkor itt ez maga a paradicsom. A folyó egy nagyívü hurkában képződött kiemelkedésén vertem tábort, melyen egy szélesebb füves rét volt található az erdő aljában. A túlparton a kanyon aljáig lenyúló fenyves tövében, elkülönülten nyírfaligetek külön csoportjai szegélyezték a víz partját. A fű zsenge és érintetlen. Nem voltak csapások, ösvények, melyet emberek hagytak volna. Hangulatos hely, valahogy mindig így képzeltem el egy tajgabeli folyót. 

 

Szárazlegyezés a táborhelyen. Festői a táj.

 

Felkerestem a "helyi telefon fülkét" egy magaslaton, majd miután találtam térerőt bejelentettem páromnak az új táborhelyem helyzetét. Tábort és tűzrakó helyet építettem bográcsozó állvánnyal a helyi növényzetet felhasználva, majd levest főztem. Eszegetés közben az előttem elterülő vízszakasz felől loccsanás hallatszott és szememmel még el tudtam kapni a hullámokat. Azonnal összeszereltem a felszerelést és az evést félbe hagyva egy szárazléggyel igyekeztem becsapni az ebédem megzavaróját. Azonnal le is csípte a legyemet a lesodratás végén a kis galád 28cm -es pérecske. Elengedtem és most már biztos voltam abban, hogy jó helyen vagyok, hal van a folyóban. Miután az ebédemet elfogyasztottam, még volt egy kevés idő napnyugtáig, így beöltöztem és a folyón felfelé haladva próbáltam szerencsét.

 

-Halló, itt vagyok, még élek!

Az Aventojoki telefonfülkém. Innen lehet elérni a családot és merengeni a tájban.

 

A szelíden kanyargó húzós vizet 200 méterre feljebb egy zúgó váltja fel és innentől kezdve felfelé egyik zúgó váltja a másikat teknőből-teknőbe rohanva, míg, úgy kb. 1km-t megtéve egy nagyobb másfél-két hektáros tó szerű medence van, aminek a felső végében a felett elterülő szűk szurdokból tör elő a víz vízesések formájában. Sikerült a túrát hal nélkül megúsznom. Halnak még csak jelét sem láttam a vízen és sem száraz, sem pedig nedves légyre nem volt jelentkezőm. Valamit rosszul csinálhatok? Vagy nincs több hal? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben amikor lógó orral fáradtan ballagtam visszafelé. A zúgós részeket kihagyva az erdőn átvágva haladtam, ahol a dombtetőn egy igen jó áfonyatermő helyet találtam, így sikerült egy kiadós C vitamin pótlást végrehajtanom. Miután már nem fért belém több a fanyar bogyókból lemásztam a dombról és a táborhely felett alig száz méterre értem el újból a vizet. Itt a parton ballagva a szemem sarkából ismét egy szedést csíptem el. Fölé ereszkedtem és egy Black Zulu nedves legyet küldtem felé szép köríves mozgással. El is kaptam a gyanútlan jószágot, mely egy 37cm-es pér volt. "Ma este halat vacsorázunk!" Kiáltottam fel. Igaz, hogy ez is igen karcsú volt, de ad némi fehérjét és kalóriát a sok bogyó és tésztaleves mellé. Miután a halat kizsigereltem, folytattam a horgászatot és további két halat bányásztam elő a vízből hasonló méretben.

 

A levegőben fárasztott hal.

 

Éreztem, hogy sínen van a dolog, de még nem az igazi. Későre járt, így visszaballagtam a táborhoz. Elkészítettem a halat. Nyárson sütöttem meg. Kicsit kormos, kicsit égett de a körülményeket figyelembe véve iszonyatosan finom volt. A nap még fenn volt és a beige színű kicsiny kőlegyek előcsalogatták a húzós víz mélyében megbúvó halacskákat.

 

A vacsora ezúttal rizs nyárson sült hallal.

 

Egyik szedés a másik után és bizony a jól elkészített utánzat sem volt kevésbé ízletes. Egyik halat fogtam vele a másik után. Végre nyerő volt a szárazlégy is, igaz de most is csak a lesodratás végén a megcsúszóra voltak hajlandók rámozdulni. A napot 14 megfogott hallal zártam.  Tartalmas és hosszú nap volt a túrával, raftinggal és horgászattal. Mindamellett egész nap élvezhettem a melengető napsütést.

 

 

Hatodik nap augusztus 19.-e.

Reggel 7 óra 40 perckor ébredtem. A szokásos sovány reggelit követően elmentem horgászni. Ez a nap is esővel indult. Nem intenzíven csak szemerkélőn amolyan lapposan. Nedves léggyel indítottam és a táborhelytől lefelé indúlva vallattam a vizet. Mindjárt a táborhelynél fogtam néhány pért és attól lefelé is jöttek szépen egyenletesen. Nagyon sok kapásom volt, de zöme meg sem akadt. Elértem a tóig, de ez az alsó vége a folyásnak pérezés szempontjából teljesen halott volt. Még kapást sem tudtam kicsikarni. Elindultam felfelé az első zúgóhoz, hogy az az alatt elterülő nagy teknőt ismét átfésüljem.

 

Egy újabb repülő hal a harmincasok klubjából.

 

Először a medence nyaka alá álltam be és a víz fölé hajló bokrok alól dobálva szerencsétlenkedtem. Innen még orsó dobással is egy gyötrelem volt horgászni, de eredményes. A keresztben átdobott csalit a saját oldalamra átsodratva egymás után jöttek a jelentkezők, de egyre jobban úgy éreztem, hogy ha lejjebb tudnám küldeni a csalit a meder közelébe akkor eredményesebben szüretelhetnék.  A nedves légy alá ezért 40 cm -e egy barna színű aranyfejes nimfát tettem fel 8-as méretben. A nehéz légy már azonnal fenék közelbe vitte a szerelést és érezhetően meg is nőt a kapások száma. Feljebb álltam a medence torkához. Itt a víz egy viszonylag szűk keresztmetszeten húz át. Valószínű a táplálék is itt koncentrálódik és az pedig idevonzza a halakat. Az elképzelés bevált. Egyik kapás a másik után, a halak egymás szájába adták a legyet. A Black zulu légyre már szinte rá sem néztek, csak a nimfát rágták rojtosra. A klasszikus nedves legyezés technika is átalakult rövid és hosszú nimfázós verzióra. Az árral annak ütemében tova sodratott csali botspiccel aprókat bele-bele pöccintve sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint a megtartós és keresztbe sodratós, rángatós. Ebédre meglett a méretes pérem és egy termetes sügér.

 

Távol a város zajától itt csak a folyó zúgása töri meg a csendet.

 

A két hal megint csak nyársról lett elfogyasztva egy müzliszelet társaságában. Éreztem hogy kezdek feltöltődni energiával ami a délután akcióhoz kellő lendületet is adott. A csónakom segítségével áteveztem a túloldalra, mivel azon az oldalon több ígéretes hely kínálkozott mint az északin. A tábor felett lévő nagy húzós kanyar egy csalódás volt. Többet vártam tőle, de sikerült néhány halat magamhoz édesgetni. A zúgó alatti medence nyaka alatt ezen az oldalon viszonylag sekély volt a víz, így be tudtam állni és lassan felfelé haladva, kényelmesen dobálva kiaknáztam azt a pár halat amit még tartogatott erre a napra. Próbáltam a száraz legyet is. Itt is és napközben több helyen, de egyáltalán nem működött. Felmentem hát a zúgó felett lévő másik medencére. Itt a víz igen durván húz az északi oldalt marva, a délin pedig ágyékig érő medret rakott ki magának.

 

Az érintetlen természetben visz az út.

 

Na itt rátaláltam a harmincasok klubjára. Mind e felett volt méretben. Egymás után jöttek a pérek. Egy helyben állva arattam őket. Reggel óta számoltam a halakat. A számolásnál az út során csupán a 25 cm feletti egyedeket vettem figyelembe és itt 17 órára elértem a 30 db megfogott pért. Nem lehetek telhetetlen, így abbahagytam. A megfogott halak ez érték és a 37 cm között mozogtak. Kb. 40% -a volt 30 cm felett, de ezek zöme is inkább a 30-as értékhez közelített. Az esőt leszámítva ez is jó nap volt. Megállapítottam, hogy itt a halak nem a zúgó alatt állnak közvetlen és ott várják a táplálékot tundrabeli társaiktól eltérően, hanem a teknő alján a megiramodó és összeszűkülő meder határán.

 

Újabb hal a horgon. Ezt nem lehet megunni.

 

A nap hátralévő részében a tábori teendőket végeztem el. A sütés főzés mellett száraz ágakat, nyírfakérget és fenyőgyantát gyűjtögettem. Kötöttem néhány legyet, mivel a készleteimet az erdő fái kissé megapasztották, majd nasiztam az áfonyaszőnyegről és ellenőriztem a sátortól kb. 200 méterre kirakott halfejek meglétét. Ez fontos volt, mivel ez alapján tudtam, hogy nem ólálkodik rajtam kívül más ragadozó a környéken. Így nyugodtan hajthattam álomra a fejem.

 

Tábori légykötés a minimál készlettel.

 

Hetedik nap augusztus 20.-a.

Az előző este amint takarodót fújtam magamnak azonnal szakadni kezdett az eső. Nem olyan lapposan hanem olyan hazai stílusban felhőszakadás formájában. Az intenzív kopogás ellenére el tudtam aludni, de akárhányszor felébredtem éjjel, mindig az égi áldás zaja fogadott. Reggel fél nyolckor keltem fel. Kidugtam a sátorból az orrom. Minden tiszta latyak volt. Az erdőn a kanyonfal tetején ködfelhő ül. Megreggeliztem, majd elindultam felfelé horgászni.

 

Ez a nap is jól indult.

 

Újfent a csónakot használtam az átkeléshez a túlpartra. Felmentem az első zúgó alá a húzós vizű kanyarívbe, majd alulról felfelé haladva nimfával aprítani kezdtem a péreket. Közben a felhőzet oszladozni kezdett és kisütött a nap. Találtam végre itt egy gázlót és átszaladtam rajta a sátorhoz felállítani a napelemes töltőt a nagyobbik kamera akkumulátorának töltéséhez. Majd visszamentem folytatni a mókát. Nem sokáig örülhettem a napsütésnek. Egy óra múltán ismét beborult és esni kezdett. Még esőkabát sem volt nálam, csak a vékony polár. Mivel az eső intenzitása fokozódott, így arra kényszerültem, hogy a horgászattal felhagyva visszamenjek a sátorhoz.

 

Itt a nimfázás bizonyult a legeredményesebb módszernek.

 

Hiába, itt a kanyonban az a gond, hogy a horizont alig néhány száz méterre korlátozódik és nem lehet látni, hogy a kanyonon kívül a felhőfrontok merre és hogy mozognak, vagy vannak -e egyáltalán. Csak az utolsó pillanatban érzékelhetőek, de akkor már egy-két perc és esik is. Az eső igencsak nekieredt. Eddig 12 érdemesebb halat fogtam amiből egyet eltettem ebédre. Tüzet kellett csiholnom, hogy ne vesszen kárba. Ilyenkor örül az ember annak ha előre látó és gondoskodik előre tüzelőről és arról hogy az száraz is maradjon. Eső ide-eső oda a szikravetővel pillanatokon belül tüzet lobbantottam.

 

Főzés a szakadó esőben.

 

A száraz anyag csak a tűz beindításához kellett, mert innentől kezdve már hordhattam rá a nedveset is. A nyírfakéreg és a közelben lévő kidőlt lucfenyő elszáradt ágai, mint a zsír úgy égtek. A szakadó esőben, zavartalanul, mintha hétágra sütött volna a nap úgy főzőcskéztem. Kiadós lett az ebéd. Előétel egy zacskós tésztaleves és a második sült hal rizs körettel. Desszertnek áfonyát majszolgattam. A gyomrom ekkor már kissé össze volt szűkülve, így a levestől elteltem kissé, így a másodikat csupán azt követően fogyasztottam el miután elmentem telefonálni.

 

Egy erdei inyencség a blueberry azaz a kék áfonya. Érett állapotban akkora mint egy kisebb szőlőszem.

 

Mivel az eső nem állt el, így ivóvíznek esővizet tudtam fogni a ponyvával, majd ahelyett hogy szétáztattam volna magam visszahúzódtam a sátor száraz melegébe és este hat óráig aludtam egyet. Még szemerkélt amikor újból előmásztam. A sátor melletti szakaszon még fogtam egy méretes pért és egy pofás sügért, de nem tartottam meg egyiket sem. Késő volt már a főzőcskéhez, így hideget vacsoráztam, majd ismét elfeküdtem, remélve ébredésig változni fog a helyzet.

 

Nyolcadik nap augusztus 21.-én.

Reggel 6 óra 50-kor ébredtem egy újabb borongós napra. Ma nagyszabású tervem volt, mégpedig az, hogy ezúttal a kanyonból kilépve felmegyek a szurdok fölé horgászni, mely utamat állta ebben és ott próbálok szerencsét. De erre majd csak az ebédet követően kerül sor. Elmentem hát ebédet fogni. A délelőtt folyamán már érezhető volt, hogy az ezen a szakaszon lévő halállomány már rám unt, és kezdenek betelni velem. Délelőtt 10 óráig mindössze 6 db pofás hal akadt horogra a számtalan apróság mellett.

 

Gyötrelmesen nehéz út visz a szurdok fölé.

 

Az ebédem is meglett eddigre egy büszke pér formájában. Nyírfa parázs ágyat készítettem neki, majd befűszerezve e fölé helyeztem 3-4 cm -el. Az egészet betakargattam, nyír és égerfa lombbal. A felszálló forró füstöt a zöld megfogta és így a halat kellőkép átjárva fenséges aromájú, aranybarna étellé varázsolta. Ebéd után nyakamba vettem a világot és elindultam az északi oldalon a szurdok fölé. Ez úgy másfél kilométer  lenne a térkép szerint, de sajnos nem annyi a valóságban. A terep a sok kereszt irányba elhelyezkedő egyéb kanyon és dombok sokasága miatt annyira tagolt, hogy ennek akár a háromszorosa is lehet. A sokadik dombra, sziklára történő felkapaszkodás és völgybe történő leereszkedést követően fel kellett hogy adjam. Irdatlan sok energiát felemésztett. A szurdok kezdetét még csak alig közelítettem meg. Hol van még innen annak a túlsó vége? Egy sziklapárkányra kiülve latolgattam az eshetőségeket és úgy döntöttem nem éri meg. Nem állok úgy fizikailag, hogy ezt kivitelezzem. Visszaballagtam a sátramhoz. Menet közben megcsodáltam a korallgombákat amik szinte a szemem előtt nőttek fel az elmúlt napok során. Volt fehér, narancssárga és garnéla rák színű is.  Esik, majd nem esik. Nem tudta eldönteni az időjárás mit is akar, de legalább a szúnyogok békén hagynak. Későn, az itteni nyár végén érkeztem, így e vérszívó népség képviselőivel szinte alig találkoztam. Ellenben a homoki legyek még igen aktvak voltak és marták az embert, de nem elviselhetetlen mértékben. Gyakorlatilag védekezni sem kellett ellenük. Összeszereltem hát a nehéz tüzérséget és levonultam szerencsét próbálni a folyó torkolatához a csukák terén.

 

Hoppla-hopp. Szép bicska volt.

 

Ez nem bizonyult egy utolsó gondolatnak. A folyó ág északi oldalán a delta zsombékjai között jártam. Először, félve attól, hogy lápmezőre lépek, igen óvatosan a stabilitást próbálgatva araszoltam befelé, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy stabil sóderos az alja, kiballagtam a széléhez. Derékig álltam szinte a csádéban és egy 13cm -es sárga csukalegyet küldtem be az előttem lévő kicsiny alig 5 négyzetméternyi öböl külső széléhez. A légy vízre ért, majd azzal a lendülettel el is merült. Húztam rajta egyet és azonnal, tőle alig egy méterről egy toló hullám indult meg feléje. Bummm. Azonnal fenn is akadt és ugyanazzal a lendülettel egy gyönyörű gyertyát is ugrott a másfél-két kiló körüli csuka. Igen... Jól gondoltam, hisz Kuusamo régióban vagyunk ahol bizony a vizek híresek a csukaállományukról. Itt több tó, folyó, patak van mint ahány ember él, nem tudják kimeríteni a készleteket.

 

Egy, az aznapi 4 közül.

 

Rövid táncoltatást követően szabadon is engedtem őkelmét. A barna víz miatt gyönyörűek voltak a színei. Néhány dobást követően megjött a társa, mely méretben szinte egyezett az elsővel. Ez is a szélvízből került ki. A nyílt víz felé dobálva a töklevelek közül szintén erőteljes kapás jelentkezett, majd a botom, ugyanúgy mint előtte karikába hajlott. Furcsa volt, hogy az ellenfél játékosa nem a víz fölé tört, hanem az aljzat irányába. Meg is tudtam miért. Egy gyönyörű, közel fél kilós sügér volt a legyemen. Tudom, hogy a sügérek rajban vadásznak, így a legyem ugyanoda szállt vissza. Bumm... meg lett a következő. Nem zavarta őket az óriási légy, a drótelőke. Torokra nyelték a csalit. Sorba jöttek egymás után. Az apró hal nép árulkodott felőlük, mozgási irányukról, mert ott spricceltek széjjel ahol vadásztak. Néhány hal megfogását követően a raj elvonult dobástávolságon kívülre, így visszatértem a csukák partszéli zargatásához. Egyet azonban, egy átlagos méretűt eltettem vacsorára, mivel gasztronómia kísérletnek akartam alávetni.

 

Vacsorára egy kisebbet választottam.

 

Sajnos a delta északi oldalán kevés mozgásterem volt az erdő aljáig, de még így is két csukát sikerült megcsípnem ezen a részen. Röpke két órás horgászattal igen jó színbe tüntette fel magát az Aventolampi előttem és bántam, hogy erre csak most jöttem rá. Már ekkor megfogalmazódott bennem a holnapi nap sorsa. Visszafele ballagva a tószéli erdő lábánál ízletes vargányát szedtem a vacsora mellé, majd elvonultam és átadtam magam az ízek élvezetének. A sügér a délben elfogyasztott pér sorsára jutott és ugyanazon módszerrel lett elkészítve. Meg kell hogy állapítsam, a sügér, ízre mindent visz.

 

 

Kilencedik nap augusztus 22.-én.

Más egy kávéval indítja a napot, én itt egy kiadós esővel. Igen megint esik. Érdekes, hogy ez a folyón nem igazán látszik meg. A föld más tájain, ahol rengeteg ember él és termelnek élelmiszernövényeket ott a szárazsággal küzdenek. Itt pedig, ahol szinte senki nincs és az áfonyán és málnán kívül nincs más gyümölcs, meg folyton. Nem látszott, hogy hamar eloszlik. Egybefüggő zárt felhőzet borította az eget, így bőven volt időm, szép komótosan kimérni a reggeli fejadagomat. A holló című film jutott eszemben ahol Brandon Lee mondta, hogy "örökké nem eshet". Ez igaz, is, de itt kisebb megszakításokkal szinte mindig. Igen magasan kell legyen az ember ingerküszöbe, hogy ezt ilyen nomád körülmények között el tudja viselni. A takaróponyva nyújtotta fedezékben megbújva, méla nyugalommal szemléltem a vízbe hulló esőcseppek játékát.

Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy a hétköznapi életünk során az apró jelentéktelennek tűnő dolgok, amiknek jelentőségét már szinte észre sem vesszük  mennyire fel tudnak itt értékelődni. Otthon, ha éhesek vagyunk kinyitjuk a hűtőt, vagy elmegyünk a közértbe és élelmet vásárolunk. Ha szomjasak vagyunk iszunk egy üdítőt, vagy a csapból vizet engedünk magunknak. Ha fázunk, bekapcsoljuk a fűtést stb. Itt ezekért a dolgokért meg kell küzdeni, így egy-két nap után ezek a dolgok lesznek az ember számára a legfontosabbak. A tiszta ivóvíz, az élelem, a száraz tüzelő és tűz, és a meleg és száraz fekhely. vagy pld. az utolsó váltás száraz ruha. Itt minden zsebnek zárva kell lennie. Ha elveszik a túzgyújtó, vagy a kés, akkor komoly problémákkal nézhet szembe az ember. Ilyenkor ezek többet érnek a világ összes kincsénél. Mindezek segítenek abban, hogy az ember ismét önmagára találjon és megtanulja értékelni az élet apróbb örömeit is.

Nyirkos minden, még a papír is amire ezen gondolataimat írtam. Már nem igazán maradt száraz dolog a felszereléseim között. 6 négyzetméterre beszorulva, amiből pusztán 2.5 négyzetméter az ami igazán száraz, igen nyomorúságos az élet itt kinn, hiszen a nappali hőmérséklet nem éri el a 10 fokot. - A legtöbb kihüléses haláleset nem a minuszok következtében történik, hanem ilyen körülmények során az átázás következményeként.-  Már elmúlott délidő és még mindig nem változott a helyzet. Ez volt az utolsó napom itt, az engedélyem még aznapra volt érvényes. Végül dacolva a természet erejével, kimozdultam. Az égiek látva, hogy nem packázhatnak velem, talán felhagynak a gyerekes viselkedéssel és áztatással. Csukázásra indulva, csónakkal ereszkedtem le a deltában és ezúttal a déli parton kikötve próbáltam szerencsét.

 

Eső ide eső oda én akkor is horgászni fogok.

 

A málhazsákom esővédő huzatát is magamra terítettem, mert a túrakabátom vízálló képessége már hanyatlott ennyi víz után. Talán egy órán át bírtam a sziszifuszi küzdelmet. A zsombékok között csetlettem-botlottam, többször hasra estem. Ez alatt három, az előző napihoz hasonló méretű csukát fogtam. Amilyen szerencsém volt ebben a nagy szerencsétlenségben, hogy megint mindjárt az első dobásra sikerült elkapnom az elsőt. Nem dacoltam tovább. Elunva a szétázást, visszaeveztem a táborhoz, majd azonnal elbontottam. Szerettem volna maradni, de a horgászat ilyen körülmények között már nem nyújtotta azt az élvezetet amit szerettem volna. Ha meg el kell áznom, akkor inkább abból a 30km-nyi távolságból faragok le, ami előttem áll utam következő állomásáig a Kitka folyóhoz. Mindent felraktam a csónakra és útra keltem.

 

Minden bent van indulhatunk.

 

Le a folyón, át az Aventolampi -n, majd rácsatlakoztam az Oulanka "futószalagjára". A folyó az Aventolampi -t követően erős lejtésbe kezd és a meder összeszűkül. A víz erősen nagy sebességgel tükörsima felülettel húz lefelé, kisebb-nagyobb kanyarokat vetve. Még itthon a google map műholdképeken alaposan átnéztem ezt az útszakaszt, mert biztos akartam lenni abban, hogy nem lesznek veszélyes zúgók. Azon nem látszott semmi, de bizony voltak. Az első egy kilométeren nem is volt semmi, aztán..... Az eső épp elállt, így annak kopogása nem zavarta hallásom. Vízzúgás hallatszott az egyik kanyar alól, ami vészjóslóan közeledett. Magas partok, mély erős sodrású víz, sehol egy kikötésre alkalmas pont. Szó szerint tehetetlenül haladt az ember és csak imádkozni tudott, hogy ne legyen túl nagy a soron következő rapid. Az elsőn túlértem, majd jött a másik, aztán a harmadik. Már összeszorult gyomorral közeledtem a soron következő felé, mert nem tudtam, hogy az mit hoz számomra. Átérek -e rajta vagy nem? Darabokban mindenképp. Nem magamat féltettem, mert a mellény fenntart és elég jól úszom, hanem a felszerelésem elvesztése miatt aggódtam. Evezni nem a haladás miatt kellett, hanem azért, hogy a haladási irányból ne fordítson a víz keresztbe, mert annak a tajtékzó hullámokon borulás a vége. A sodrás így is több esetben megforgatott.

 

Szép volt, jó volt, de az esőből elég. Ereszkedés az Aventojoki-n.

 

Egy alkalommal pedig egy víz alatti irdatlan nagy kocsi méretü szikla felé sodort, aminek útjából akárhogy is eveztem nem tudtam kitérni. Csak ennyi jött ki a számon magamhoz szólva, -Na most van gebasz!". A csónak az e fölött elhaladó felgyorsuló vízen haladva érkezett meg a kő mögött a vízen képződött kisebb árokba, ahol a letottyanó csónak elejét a kő mögött létrejött negatív áramlat azonnal megfogta és visszafele tolta. A hátam mögött lévő víztömeg meg még a csónak hátulját nyomta előre. Mintha csak egy tollpihe lettem volna a nagy málhámmal együtt, egy szempillantás alatt a hátulját feldobva megpördített, majd a kő mögött a negatív áramlat csapdába is ejtett. Nem sok hiányzott a boruláshoz. Kamilláztam mi is van, majd magamhoz térve az ámulatból azonnal a kijutás módját kerestem. Na, ezt otthon nem lehet gyakorolni. Próbáltam a folyás irányába hátrálni, de ott a negatív áramlat folyton felfelé a kőtömb irányába nyomott, így oldal irányba próbáltam kihátrálni belőle és amint elkapott a folyó valódi sodra azonnal kirántott a csapdából.

 

Veszélyes vizeken. Egy majdnem borulás pillanatképe. A víz szó szerint körülöleli az embert és belekapaszkodik.

 

Megkönnyebbülten haladtam a következő rapidig, gondolván ennél rosszabb már talán nem lesz. Szerencsére nem lett. 7.5km megtételét követően elértem a Kiutaköngäsi közúti hidat. Itt a híd alatt a folyáson keresztben bójákkal egy kötél van fektetve és ki van táblázva, hogy innentől a vízi közlekedés tilos. Egy métert se tovább! Elég az adrenalin őrületből. A déli parton kimásztam a vízből, elpakoltam a felszerelésemet. A családnak bejelentettem telefonon, hogy a vizí út letudva, majd irány a túraösvény. Itt elballagtam a helyi turistaközpont előtt és az üvegablakon át megcsodálhattam néhány itt őshonos ragadozó, így a barna medve és a rozsomák kitömött porhüvelyét. Alig egy kilométert gyalogoltam, amikor elértem a Kiutaköngas-i zúgót. Itt a 70-100 méter széles folyás alig 10-15 méterre szűkül össze, majd irdatlan erővel, hatalmas eséssel dübörög le egy néhány száz méter hosszú katlanban, a vörös sziklák között.

 

A Kiutaköngäs -i katlan torkánál.

 

Félelmetes volt. A víz zúgásától remeg az ember talpa alatt a szikla. E fölött és ez alatt is még több kisebb zúgó teszi látványosabbá e helyszínt. Itt csináltam pár felvételt, majd ázott verébként felkapaszkodtam a kanyon tetejére. A tetőn találtam egy fedett közösségi tűzrakó helyet, mely igen módosan lett kialakítva padokkal asztalokkal. Az eső elől ide menekültem.

 

A Kiutaköngäs -i tűzrakóhelyen. Lobog a tűz, száradnak a felszereléseim.

 

18 óra volt. Fát hasogattam, tüzet raktam és kipakoltam mindent a málhámból. A hálózsákom és több más fontos ruhám teljesen átázott. Kiteregettem a tűzrakó hatalmas harangjára és este 22 óráig szárogattam. Ez idő alatt lemásztam a folyóhoz vízért, és elkészítettem zabkása vacsorámat. Erősen beszürkült az égbolt mikorra a szárogatással végeztem és az eső sem állt el, így úgy döntöttem, hogy itt töltöm az éjszakát. A padok mögött kiterítettem a ponyvát, megágyaztam rajta és reggelig aludtam mint a bunda. 

 

 

Tizedik nap augusztus 23.-a.

Erre a napra terveztem a nagy helyváltoztatást, így ekkorra nem vásároltam horgászengedélyt, mivel az Aventojoki-tól a Kitka folyóig 30km-t kellett hogy megtegyek. Ebből a tegnapi napon 8.5-9 km tudtam le, a többi még várat magára. Mivel egyben ekkora távolságot még nem tettem meg gyalog málhával soha, így korán reggel 5 óra 30 perckor keltem, mert nem tudtam a terep miatt milyen ütemben fogok majd haladni. Egy kiadós reggelit követően 7 óra 30 perckor tudtam elindulni.

 

Kilátás az Oulankára.

 

Az eső szerencsére elállt, de mivel egész éjjel esett, így minden nedves és sáros. Komótosan lépdeltem előre. Nem siettem, inkább az energiámat próbáltam beosztani. Fel és le, fel és le. Itt is hullámosan vitt az út, majd 3 km megtétele után a Merenoja tűzrakó hely előtt az ösvény egy mocsaras erdőrészen vitt tovább ahol a sárban a sok gyökér nehezítette a mozgást. Lassan emelkedni kezdett az út és felvitt a kanyon peremére. Innen csodálatos kilátás nyílott az Oulanka -ra és a körülötte lévő végtelen erdőre. Hatalmas 70-80 méter magas leszakadt homokpartok sebekként tátongtak a kanyarokban.

 

A megcsúszott homokrézsű peremén.

 

Szerettem volna itt is vizi úton haladni, de mivel valami oknál fogva a müholdképek itt   pixelekkel lettek szándékosan homályosítva, így nem látszott, hogy vannak e komolyabb rapidok -e vagy sem. Kockáztatni pedig nem akartam. Felülről végignézve a Nurmisaari -ig tartó szakaszt meg kellett hogy állapítsam hogy vállalható lett volna. Persze a homlokomat kiverte volna a hideg verejték némely szakaszon, de nem volt vészes. Ansakämppa, majd Kulmakkopuro következett. Innentől még feljebb vezetett az út és az ember úgy érezte, hogy lassan kezet foghat az istenekkel. Szentül meg voltam győződve arról, hogy a tundrán nem voltak a Norvég hegyek árnyékában ekkora szinteltérések mint itt, pedig ez nem hegyvidék. Csupán 150-200 méter tengerszint feletti magasságok vannak. De csak mentem és mentem.

 

Egy kíváncsi rénszarvasborjú.

 

A fákon kívül nem igazán lát mást az ember. Az ösvényen velem szemben erecske csordogált. Itt egy kidőlt fa, ott egy másik. Az egyiken átlépek a másik alatt átbújok. Bokáig érő pocsolyák végestelen-végig, jelezve hogy merre is kell haladnom. Mind aféle gyerek tocsogtam a sárban és így jutottam el a  Jussinkämppa -hoz a Kulmakkojärvi tó partjára.

 

Itt pedig egy kíváncsiskodó mókus.

 

Meglepetésemre ennek a tónak a vize kristálytiszta volt, nem volt barnás árnyalata. Hatalmas vízfelület és sásos partja jó csukázó helynek ígérkezett, de sajna nem maradhattam. Itt egy rövid időre megpihentem és mint eddig minden egyes említett pontnál felhívtam párom. Bejelentettem az új tartózkodási helyem. Szegény nem győzte követni és jelölni a térképén. "Hú apája nagyon gyorsan haladsz előre" Igen elég gyorsan mert ezt a pontot 11 óra 45 -re értem el.  Sorba kerültem el a 30 majd a 35 és 40-45 km-es szelvényt jelző táblákat. Innen már csupán 4km a Kitka. Gyorsan megebédeltem, majd mielőtt túlzottan megpihentem és belassulva, izmaim mozgásképtelené váltak volna gyorsan tovább álltam. Éreztem a kimerültséget és az előttem álló mocsaras, kis szintkülönbségeket rejtegető szakasz is már megterhelő volt. Többször le kellett ülnöm, majd egyszer csak határozottan megindult az ösvény lefele.

 

Nehéz út vezet a célig.

 

Elértem a Kitka kanyont. Még mielőtt mélyre mentem volna egy utolsó jelzést küldtem hollétemről a családnak, mert nem voltam biztos abban hogy lejjebb lesz térerőm. Leereszkedtem és 13 óra 30 percre elértem a Ylikota lapp kunyhót a Kitka folyó partján. A kunyhó egy szögletes rönkfa alapra helyezett, meredek sátor tetős, ajtóval zárható kis építmény volt, melynek belső terében középen egy tűzrakó hely lett kialakítva. Felette a tetőn egy bő egy négyzetméteres rés volt a távozó füst számára, melyet azért felülről egy kisebb tetővel takartak. A tűzrakó hely körül a falak mentén három hosszú fa priccs volt, mely fekvő és ülőhelyként is szolgált.

 

A Ylikota -i lapp kunyhónál.

 

Szépen sütött a nap. Első dolgom volt, hogy lefürödjek és ruháimat kimossam, majd meleg ebédet és ivóvizet készítsek és a dehidratáltságot kezeljem. Ezt követően pedig nemes egyszerűséggel bevackoltam magam a kunyhó egy sarkába és elaludtam. Engedélyem a horgászatra erre a napra nem volt, de egyáltalán nem is volt rá szükség. Nem volt kedvem hozzá. Este hat órakor ébredtem. Ekkor már elég nagy lett a nyüzsgés odakinn. Turista ösvényen vagyunk, az ilyen pontokon bizony sokan vannak esténként.

 

A kunyhó oltalmában.

 

Több sátor is kinőtt a földből és a kunyhóba is beköltözött mellém két finn fiatalember. Érdeklődőek voltak és tudták ők is, a dolguk. Közösen feltöltöttük a tüzifa készletet éjjelre és tartottuk életben a tüzet. Napnyugta előtt még körbejártam a környéket ismerkedve azzal és felmérni a folyón a lehetőségeket.

Rés a pajzson. Itt nem csak a füst száll el, de a meleg is.

 

Vacsora, majd fekvés. Emlékezetes volt ez az este mert a két fiatal úgy bedurrantotta a tüzet, hogy a hálózsákban leizzadtam és a könnyeim is csorogtak a füsttől.

 

 

Tizenegyedik nap augusztus 24.-e.

A tegnapi napon tehát elértem utam végső állomását a Kitkajoki -t. A folyó több tíz kilométer hosszú én azonban az alsó 17 km-es szakaszának derekában értem el a völgyet és találtam magamnak táborhelyet. Ez a szakasz még természeti látványosságainak köszönhetően a park részét képezik és innen a lakott terület viszonylag még messze van.

 

A Kitkajoki -nál.

 

Így, csak azok jutnak el ide, akik hajlandóak gyalogolni egy keveset, vagy elég bátrak ahhoz, hogy a folyó vad vizén lecsorogjanak. Igen, vad. A tegnap esti körbejárásom alkalmával megbizonyosodtam róla. Ezen a folyón nincsenek medencék. Egybefüggő rapid az egész. Van igen gyors,  gyors és kevésbé gyors szakasza, de lassú az nincs. Érdekes lesz itt a horgászat. Az elmúlt napok ázós-fázós, kíméletlen időjárását egy sátorban átvészelve elég kényelmetlen dolog volt, így úgy döntöttem tartom jelenlegi pozíciómat és egyenlőre nem mozdulok ki tágas és megfelelően védett, ámde nem sokkal melegebb menedékemből. Igen, addig volt meleg a kunyhóban míg égett a tűz és annak kialvását követően dermesztő hideg lett.

 

Nimfázás a kunyhó előtti szakaszon.

 

Egy duplafalú sátor kis térfogatú légtere 4-5 fokkal is melegebb mint a külső hőmérséklet. Itt viszont egy nyitott fedelű, huzatos és több légköbméternyi térben voltam, amit nem igazán lehetett pusztán belehelni.  7 óra 30-kor ébredtem fel. Az ég kék volt, sütött a nap.

 

A fárasztás élvezetes pillanatai.

 

A szezon végére érkeztem ide. Ezen a folyón akadálytalanul úszhatnak fel a gigantikus tavi pisztrángok az Orosz oldalról. Nincs a Kiutaköngäs -hoz hasonló zúgó rajta ami akadályozná ebben őket, ugyanúgy, mint a közelben alig 13-14 km-el arrébb lévő Kuusinkijoki -n. E két folyó adja a rekordpisztrángok zömét Finnországban, de lehet egész Skandináviában.

 

Egy 5.3kg-os 78cm -es példány a Kitka-ból.

A Kép eredetete https://perhorasia.fi

 

A frekventált időszak június közepétől június végéig van, amikor is a folyóban hemzsegnek az ívó halak és itt engedélyezik is a fogásukat. Az idelátogatók zöme rájuk pályázik, nagy spey és switch botokkal legyezve, mint a lazacokra. Illetve pergetve próbálják elejteni őket. Számomra így a fő szezonon kívül csak a remény maradt, hogy talán a sors majd összehoz véletlenül eggyel.

 

Egy pér a sok közül.

 

A délelőtt folyamán a folyó feltérképezése céljából felfelé indulva próbálgattam a vizet és azon rájönni, hogy a halak hol tartózkodhatnak. A folyó vize meglepő, de nem barna mint az eddigiek, illetve az, ha mondjuk több méter mély vízbe nézünk, de alapvetően kristálytiszta. Ebből kifolyólag szárazléggyel indítottam a horgászatot, mint kiváló halkeresővel. Igazából, alulról felfelé haladva a vizet lesve észrevehetjük, hogy az erősen lejtő és zúgó víz sem lejt mindenhol egyformán. A víz nem vízszintes, még a rézsútosan áramlón is vannak, nevezzük úgy horpadások, teknők, tükrösödések,  ahol kissé lassabban áramlik, vagy jelét adja annak, hogy a fenéken van valami akadály, vagy teknő, ami esetlegesen takarást jelenthet az erős ár ellen.  Ilyeneket fürkésztem és találtam is sokat. Már csak arra kellett rájönnöm, melyik az a forma, - mert hát ebben is van eltérés - amit a halak itt preferálnak.

 

Megint görbül a bot, ismét egy pér a horgon. Ilyen sodrás mellett egy 30 cm-es hal is ellenfél.

 

Ha megvan, akkor onnantól a dolgom már könnyű lesz. Lehet, hogy kezdésnek bonyolultnak hangzik, de nálam ez mindig bevált. Felülről lefele ezek nem látszanak! Egy ilyen helyen jelentkezett az első kapásom, azonban követője nem akadt. A száraz legyet nimfára cseréltem és lám, megelevenedett az addig holtnak tűnő víz. Megtaláltam a zárat és a bele illő kulcsot! Hajrá. Egyik hal a másik után és a csupa apróság mellé végre 4db méret közeli példány is beszaladt a pérék népes családjából. Ami érdekes volt, hogy az itteni halak az erős sodrás ellenére zömökebbek voltak, mint az Oulanka és Aventojoki -ban élő nyúlánk testvéreik. A hely kimerült így tovább léptem oda, ahol a folyó egy 90 fokos kanyart vetve szétterül és alul egy kavicsos magas partnak fut. 

 

Folyik a munka a pérbányában. Kiapadhatatlannak tűnnek a készletek.

 

Lemásztam és a rohanó vízbe dobtam nimfám. Azonnal rávetette magát egy 30cm-es pér. A folyó azonnal alám vitte és onnan csévéltem közelebb, amikor a parttól alig 30-40 cm -e veckendező halamra a sodrásból egy közel 80-90cm -es szörny vágódott ki, majd néhány mellévágást követően bekapta és elemi erővel kezdte tépni újaim közül ki a zsinórt. Mindez előttem alig négy méterre zajlott le. Egy óriási pisztráng volt, melynek pont az én pérem kellett. Füstölt az újaim közül ki a zsinór, ötös bottal 16-os előkével nem tudtam ellen tartani, vízszintesig lehúzta a botot. A küzdelemnek  egy a kifutó zsinóron képződött hurok vetett véget, mely a kis gyűrűkön fennakadt. Csatt, és az előke elszakadt. Döbbenten álltam és néztem bután, mert ilyennek még nem voltam részese. Fergeteges élmény volt. Újraszereltem és dobtam itt még egy párat, újabb pér reményében aztán tovább álltam. Felmentem a kanyar felső réséhez a gyors víz megtorpanásának határához. Itt álltam be és hihetetlen móka következett.

 

Gyönyörű halacska.

 

Visszaszereltem száraz légyre, egy barna 10-es CDC Klinkhammer-re. Szó szerint egy "pérbányára" akadtam. Egy álltó helyemből itt a következő 3 óra alatt 36db gyönyörű pért fogtam ebédig. Vevők voltak a nagy légyre, de a többi folyón tapasztalttól eltérően csak a habokkal együtt egyenletesen úszó légy érdekelte őket. A természetellenes húzódást nem tolerálták. Ez talán annak tudható be, hogy ezt a vizet már nagyobb számú legyes közösség látogatja. Ugyanakkor a későbbiek során látottak alapján elmondhatom, hogy itt szinte mindenki nedves legyez, azaz keresztben sodratja, cincálja, rángatja a legyeket. Ebédre meglett az asztalra való és a pisztrángos incidens arra sarkalt, hogy szerencsét próbáljak köreikben.  Összeszereltem tehát a 8-as botot és streamerezésbe kezdtem.

 

Itt is van hal bőven.

 

Végig jártam ugyanazokat a szakaszokat amit délelőtt és különös hangsúlyt helyeztem a találkozás helyszínére, de semmi. Se a hallégy, se a műegér nem segített egy rekordpisztránghoz közelebb. Biztos voltam pedig benne, hogy őkelmék pont ott ólálkodnak ahol nagyszámú pérközösség él. Az eredménytelen pisztrángozás után visszaballagtam a kunyhóhoz, majd botot váltva még eltipegtem a kunyhó előtti szakaszra, ahol újabb két szép pért adott a folyó. Így az aznapi fogás 42db-ra emelkedett. Igen szép és tartalmas horgászatot tudhattam magam mögött és a folyó ilyen fergeteges bemutatkozása csupa jót sejtetett.

 

Tizenkettedik nap augusztus 25.-én.

Az éjszaka elviseltek alapján úgy gondolom, megvannak az egyedüllétnek is az előnyei. 8 órakor keltem fel. Kinézve, ködös párás idő fogadott. A kék ég nem látszott és napközben sem oszlott fel a kanyonfal tetején ülő ködfelhő. A délelőtt folyamán megint felfelé indultam. Kb. 600 méterrel feljebb, van a Venäänmutka menedék. Itt a folyón található egy másik, viszonylag kisebb derékszögű kanyar. Itt egy hatalmas, a kanyonról leszakadt sziklatömb tövében vízbe ereszkedtem, majd beljebb lépdelve dobástávolságba került az itt lévő erősebb és gyengébb sodrás sodorvonala.

A kis pérpányában. 16 szebb halacskát adott az első alkalommal.

 

Az előző napon délután streamerezés közben a szemem sarkából elkaptam egy szedést ezen a ponton. Kíváncsi voltam, hogy mit ad ez a hely. Reményeim beigazolódtak. A tegnapi napos idő előhozta a beige színű kicsiny 1.5-2 cm-es álkérészeket. Gondoltam, hogy még érzik a szájukban a tegnapi lakoma ízét, és ma is erre gerjednek majd. Bingo. Úgy is lett. A piciny utánzatomra egymás után jöttek fel a jelentkezők. Szinte minden dobásra kapás, akasztás lemaradás, mellévágás, de azért akadt is. Megtaláltam a második pérbányát a környéken. Itt egy helyben állva 16 db -ot foghattam kézbe. Ezeknek közel a fele már verte a 35 cm-t. Aztán hirtelen vége szakadt. Valószínű meguntak. Tovább kellett hogy álljak a tegnapi nagy atrakció helyszínére. Kíváncsi voltam, hogy ma hányan lesznek vevők a játékra. Sajnos csak 8 halat adott a folyó ezen része alig fél óra alatt, aztán itt is meguntak.

 

Egy a sok közül.

 

Itt rutinból a Klinkhammerrel kezdtem, mint általuk már  ismert léggyel és azokat a halakat akartam vele becserkészni, amiknek tegnap ez még elkerülte a figyelmét. Majd, csak azt követően váltottam a kőlégyre amint arra már passzivá váltak. Így maximálisan ki tudtam aknázni a helyet. Felfelé haladva kémleltem a vizet és innen vagy 200 méterre az erős sodrással közrefogva egy alig 5 négyzetméternyi felületen egy tükrösödést pillantottam meg a meder közepén. Innen  még kikaptam 2 db-t, majd tovább léptem. Egy hosszú és jellegtelen szakasz következett. A mederbe potyogott kanyonfal sziklatörmelékén egyenletesen zúgott le a víz. Itt egy férfi és annak csemetéje horgászott. Szinte ugyanott ahol a tegnapi napon láttam őket. Ez tipikusan olyan hely volt, ahol nekem eszembe nem jutna akár egyet is dobni. Még nem fogtak semmit, de kitartóak. Én ennél mobilabb vagyok. Ha egy hely 3-4 dobásból nem ad halat, vagy nem mutatja meg a halak jelenétét már lépek is tovább. Nem szöszölök el órákat olyan helyeken, ahol nincs más a mederben csak víz és kő. Ha ésszel él az ember sok időt és felesleges energiát megspórolhat magának.

A helyváltoztatásra nem sajnáltam az energiát és feljebb mentem. Túloldalt egy hatalmas sziklaorom volt a kanyon falán, mely egészen közel volt a víz széléhez. Itt a meder közel a felére szűkült össze. A vizen itt is látszott, hogy a meder nem sóderos, hanem sziklatömbök tarkítják, melyek fedezéket nyújthatnak.

 

A rohanó vizen történő szárazlegyezés igazi kihívás.

 

Az orommal egy vonalban alulról benézve a vizet egy nagyobb kiterjedésű "horpadásra" lettem figyelmes, ahol a víz kevésbé rohant, mint körülötte. Ez lesz az én helyem. A Klinkhammert tettem fel, mert a víz tükröződése miatt ezt jobban láttam. Hát nem volt az a Kánaán és viszonylag sokat kellett dobálni egy-egy halért, de megérte. Itt ugyanis a méretes halak klubja volt található. 35-40 cm közötti halak jöttek szépen sorban, összesen 7 db. Sajnos odafönt megirigyelhették a szórakozásomat és galád gyerekek módjára, esőt küldve rám elrontották azt, így kénytelen voltam visszamenni a kunyhóhoz.

Visszafele ballagva a 40 cm-es pérem felkeltette apuka érdeklődését. Néhány szó erejéig megállított. Gyönyörűnek találta. Sajnos nekik nem volt ilyen szerencséjük. Az eső igencsak megeredt, mire elértem a kunyhót. A nap zöme már elszállt, délután 16 óra körül járt az idő. A kunyhóban két idős 65 év körüli házaspár fogadott. akik útjukat megszakítva bemenekültek az eső elől. A tűz már lobogott. Nekem csak a fa hasogatása jutott.  Ebédet készítettem, majd mivel kinn az eső nem akart szűnni, vacsoráig a lobogó tűz látványának bűvöletében pihentem. Útjaim során több idős emberrel találkoztam már, akik egyedül, vagy társaságban időt, energiát nem kímélve veszik a málhazsákot, elindulnak csupán azért, hogy az isten háta mögött, viszontagságos körülmények között létezzenek, mozogjanak  A-ból B-be. Minden tiszteletem az övék.

 

 

Tizenharmadik nap augusztus 26.-án.

A senior klub tagjai korán keltek és már 6 óra 30-kor felébresztettek a pakolódásukkal. Mivel én már sem tudtam így tovább aludni, hozzákészülődtem a naphoz. Az eső egész éjjel esett és kinn minden ázott és nyirkos. Bár már elállt, nem volt valami kellemes kilépni a fakunyhóból. Ezúttal folyásnak lefele indultam, mivel arrafele még nem jártam. Nem ismernek a halak, bármi megeshet, így két botot is vittem, mert hátha... Ballagtam lefelé, rá-rápillantottam a vízre, de nem találtam olyan helyet ahova beleláttam volna a péreket. Egy hat fős csapat táborozott lejjebb 6-700 méterre. A csapat zöme nagy spey és switch botokkal korbácsolta a vizet amikor odaértem. - Itt mindenki a pinyókra hajtana?

 

Reggelente ez a kép fogadott. Alapjában véve hangulatos és gyönyörű.

 

Csak helyenként volt egy-egy kisebb zátony, de azokon meg nem igazán volt hal. Kb. már vagy egy kilométerre elkószáltam a tábortól és pont egy ilyen mély víz előtti zátony felett péreztem. Egy 25 cm  körüli példányt akasztottam, majd édesgettem magamhoz. Már alig másfél két méterre volt a lábam előtti sekély vízben, amikor megismétlődött a két nappal korábban történt eset. Egy gigantikus pisztráng vágott ki a mély vízből és rontott rá a kis péremre. Ott kergette előttem. "Fellökni nem akarsz???!!!" kiáltottam rá és a péremet finomkodás nélkül kirántottam a fűre, ezzel megmentve őt. A pisztráng zsákmány nélkül oldalgott vissza nagy lustán a hullámok takarásába. És én még azt hittem, hogy az előző eset kuriózum!

 

A tábortól lefele. Itt a kanyon kitárul a víz egyre szélesebb és mélyebb, de nem lesz lassabb.

 

A pérem megszabadítottam kellemetlen szúrós koloncától, elengedtem  és kis botomat lerakva azonnal a nagytestvérhez nyúltam. Egy szép nagy őzszőr műegér volt fenn. Igazi Taimen csemege. -Most megfoglak. Gondoltam és kb. 10 méterrel az eset felett álltam vízbe, majd intenzív egérúsztatásba kezdtem. Néhány dobás után egy nagy loccsanással kapott utána valami, de nem akadt egy pillanatra sem. A soron következő úsztatások eredménytelenek maradtak, így légycsere következett egy 13 cm-es streammer került fel, melynek barnás színei a pérre hajaztak. Dobtam, cincáltam, dobtam, cincáltam, mire végre egy komoly ütés és akasztás következett, ott ahol a pisztráng eltűnt.

 

A táborhely alatti kilátás a folyóra.

 

De a védekezés már nem volt olyan elemi, mint számítottam és csupán egy 40cm -es pér került elő, mely szó szerint rárágta magát a nagy légyre.  Alapjában véve örülnöm kellett volna neki, mert itt ez elég szépnek számítana, mondjuk akkor, amikor kifejezetten erre utazik az ember, de most valahogynem tudtam neki. Az elkövetkezendő közel 3 órában kíméletlenül vertem a vizet a nagy bottal és termetes csalik egész arzenálját vonultattam fel, de a pisztráng nem jelentkezett többé. Kissé lelombozott a gondolat, hogy megint nem jött össze, de ez van. Ha ott sem érdemes próbálkozni, -mert sikertelen- ahol látott az ember egyet, akkor hol? Ilyen gondolatokkal a fejemben fordultam meg és indultam el felfelé, mivel utamat ezen egy gázolásra alkalmatlan mellékág állta el. Kissé feljebb még fogtam két pocakosabb pért és megadtam minden esélyt nekik arra, hogy pisztrángcsemegévé váljanak, de ezúttal nem rontott rájuk semmi. Visszamentem a tábor előtti szakaszra és ott kémleltem a vizet, hátha felfedezek valami áramlat eltérést, mely haltartó helyet sejtet. Volt még ilyen. A sok eső ellenére a folyó napról napra apadt, így mindig új rajzolatokat fedeztem fel rajta.

 

Adott halat az alsó rész is, de keveset.

 

Fogtam is szépen. Bár sokat kellett érte dobálni, de azért voltak feljövések. Mivel terveim szerint a következő nap tovább kívántam állni, így felkerestem azokat a már bevált helyeket, ahol az elmúlt két napban jól éreztem magam. A kis pérbánya ontotta magából a halat egészen addig, amíg egy rafting csapat a hatalmas csónakkal nem húzott el felettük. Feljebb mentem a nagy pérbányámhoz. Ahogy közeledek és meglátom a helyszínt a lombok közül, hát látom, hogy ott meg már áll egy spori. -Más is tud olvasni a vízjelekből! :( Ahogy közeledek, látom, hogy egy hosszú spey bottal űzi a halakat. Fellélegeztem. Ő nem a pérekre utazik. Mire elértem a vonalát, már feljebb ballagott vagy 25 métert, így szabaddá vált a szakasz. Belépdeltem hát a vízbe és egy klinkhammer- rel  kezdtem szedegetni a halakat, mint más a virágot. Röpke 1 óra alatt 13 szép halacska landolt a tenyeremben. A felettem küszködő 55 év körüli spori kiballagott a vízből. Mögém ülve letelepedett a fűbe és érdeklődve nézte a mókát. Amint hátra pillantottam hüvelykujját felmutatva jelezte elismerését. "Jól nyomod kölyök", majd intett, hogy menjek ki. Odaballagtam hozzá, bemutatkoztunk egymásnak. Kiderült, hogy mindketten messze szakadtunk otthonunktól.

 

Elballagok az 51-es körzetbe.

 

Ő ugyanis brit. Légycserét javasoltam, mert szerintem az a 10cm-es szürke zonker ami fenn fityegett neki, nem túl ideális pérezni, főleg látva azt, hogy mielőtt kijött az általam horgászott részre is ráengedte legyét, mert már bármivel kibékült volna, csak halat fogjon. Dobozai tele voltak lazac legyekkel és közepes streamerek -kel.  Alig két-három 10-12-es méretű legye volt. Egy klinkhammer is volt nála, azt felrakta, majd én átengedve a terepet számára tovább is mentem. Fogtam én itt már elég halat, ő is fogjon párat.

A táborhely felett, kerek két kilométerre van az 51-es km szelvényt jelző tábla. Innentől felfelé tilalmi övezet van, melyet tábla is jelez. Felfele a víz zúgókra szakadva rohan le az általa rakott szigetek között. Beballagtam a vízbe a szigetek közötti mellékágakon át és beálltam a tábla alá úgy 20 méterre. Dobálgattam a nyílt víz irányába, de csak csenevész halacskák jöttek a sziget alsó csúcsának sodorvonalán. Megunván a dolgot, úgy döntöttem kiballagok a vízből, de ezúttal nem a szigetek felé akartam menni, hanem egyenesen ki a partra, mert a part irányába a hátam mögött alig térdig érő volt a víz.

 

Nem túl nagyok, de ahhoz épp elég, hogy ha jó sok van belőle, akkor jól érezze magát az ember.

 

Gondolván, hogy végig az, hát nekivágtam. A parttól 5 méterre meg kellett álljak, mert itt egy ugyan nem túl mély, de elég erős sodrású árok húzódott, ahol a víz bizony fellöki az embert, ha belelép. Hátrébb lépve jött a felismerés, hogy ez bizony ideális pértanya lehet. Itt halnak kell lennie. Visszább húzódva azonnal vallatni kezdtem az alig néhány négyzetméternyi felületet. Bár annak ellenére, hogy az imént majdnem a nyakukra léptem, mindjárt az első dobás halat hozott, nem is kicsit.  Egyik hal a másik után és mind veri a méretet. Mikor elértem az aznap összeszámolt 40. darabot abbahagytam a mókát. Rápillantottam az órára. 16 óra 17 percet mutatott. Bármennyire is fájt abba kellett hagyjam. Az ebéd is kimaradt és még sok volt a teendőm, hiszen össze kellett pakoljak a másnapi induláshoz, ugyanakkor Kilinkhammer készleteimet is fel kellett hogy töltsem, mert igen megcsappant. Csak két darab maradt, a többit megették a pérek és az erdő.

 

Tizennegyedik nap augusztus 27.-én.

 

• Kezdőlap
• Sió csatorna
• Utazások
  • Hazai vizeken
  • Külföldi horgászutazások
    • HORGÁSZ KALANDTÚRÁK
      • Út a tundrán át IV. Finnmark 2019.
      • Út a tundrán át III. Finnmark 2017.
      • Út a tajgán át 2016
      • Lappföldi tundra túra 2015
      • Lappföldi tundra túra 2012
    • Szlovénia 2013
    • Lengyelország Bialka 2004
    • Dunajeci horgásztúra 2003
    • Szlovák horgásztúra 2002
    • Erdélyi horgásztúra 2001
• Kép és Videó galéria

Keresés

Marx körút 19
Felsőnyék
7099

+36.304191563

janess@freemail.hu